Az egyik legismertebb jézusi felszólítást hallottuk: törekedjünk bejutni a szűk kapun, mert az vezet az üdvösségre. Ezzel ellentétben könnyű az előrejutás a széles kapun és a széles úton, amely a romlásba visz. Hittankönyvekben sok illusztrációt látunk erről. A keskeny ösvény egy szélfútta, szűk csapás bokatörő kövekkel, kiálló ágakkal; a másik út széles, napsütötte, és virágok szegélyezik. Ez a jelképek nyelve, de lássuk a mögötte levő vallásos igazságot.

Jézus azt mondja: törekedjetek átjutni a szűk kapun. Nem mondja, mikor, erre nyilván mindig van lehetőség. Azt is mondja, hogy egyszer majd eljön a pillanat, amikor mindenki ott akar átjutni, de nem tud. Úgy látszik, annyira vonzó lesz ez a szűk kapu, és annyira felértékelődik, hogy mindenki ott akarja majd hagyni a széles és korábban magától értetődő utat, s valami miatt ezt a másikat akarja választani, amelyről addig is tudott, de ritkán gondolt rá, most viszont olyan cél tűnik fel, hogy egyértelműen arra vegye az irányt.

Jézus megtehetné, hogy ne legyen ott tolongás az utolsó pillanatban, gondoljuk. Miért nem vonzóbb már most is az a keskeny út?

Vegyük észre, hogy az emberek nem az utolsó pillanatban kapnak a fejükhöz, hogy van keskeny út is. Csak éppen a kényelem, a megszokás, a jelen életre való túlzott berendezkedés diktálja, hogy úgy döntenek, jobb a széles út.

A keskeny út nemcsak egy átjáró, hanem hosszú út. A széles út is hosszú, s a kettőben az a közös, hogy előre haladva egyre nehezebb visszafordulni bármelyiken is. Megszokott életformáján az ember nehezen változtat. Világosan látjuk, ha valaki hosszú éveken át csak magával törődik, az nehezen tud változtatni a szemléletén. A hirtelen tülekedés a szűk kapunál azt jelenti, hogy jön majd egy pillanat, amikor egyszerre mindenki meg akar változni. Két ilyen pillanatot tanít Egyházunk: az egyik a halálunk pillanata, a másik pedig Jézus második eljövetele.

A szűk kapu azért kényelmetlen, mert nem lehet mozogni benne. Csak segítséggel lehet átjutni rajta. A keskeny úton is inkább segítséggel lehet haladni, mint a széles úton. A széles út azért nagy csábítás, mert azt sugallja, hogy nem szorulunk rá senkire, teljesen magunk döntjük el, miként haladunk: másokkal kézen fogva vagy anélkül, lassan vagy gyorsan. A keskeny úton viszont muszáj haladni, az nem ácsorgásra való. Szükség van folyosókra, de nem ott szoktunk lakni. A legszűkebb kapu maga a halál, amelyen tényleg csak mások segítségével jutunk át. Énünk mozdulatlanságra jut, elhasznált testünket levetjük, lelkünk pedig tele kérdésekkel, de valami világos reménnyel is. Normális esetben szeretteink igyekeznek átsegíteni bennünket ezen a szűk kapun, odaátról pedig hív Jézus és a szentek. Kevésbé normális esetben az emberek nem nagyon segítik hozzátartozójukat a méltó halálhoz, mert nem érnek rá, s így a haldoklónak marad az örök élet reménye. Persze ez a fontosabb. De ez a szűk kapu mindenképpen egyirányú és megismételhetetlen.

Az evangéliumi részlet szerint úgy tűnik, a szűk kapun nem tudnak egyszerre sokan átjutni. Aztán pedig be fog zárulni, s akkor odaátról azt mondják: nem ismerlek benneteket. A mennyországból senki sincs kizárva, ez a részlet inkább az egyéni felelősséget hangsúlyozza. És olyasmit is, hogy mindenkinek magának kell átmennie a saját szűk kapuján, mert az szigorúan egyszemélyes.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír