Minden év húsvétjának negyedik vasárnapján Jézust mint jó Pásztort állítjuk az imádás középpontjába. Az Egyház közösségei pedig papi és szerzetesi hivatásokért imádkoznak ezen a napon. Óhatatlanul fellebben az atyákban az idők fátyla. Alatta pedig a döntések, az átimádkozott esték, a felkészülés, a társak, a vizsgák sorakoznak. Szorosan kötődik a jó Pásztor vasárnapjához egy, a plébánián szeminaristaként elmondott beszéd Isten meghívó szeretetéről. Máig a fülembe zengenek a plébános úr kedves és bátorító szavai. Megjelenik előttem az első szószék, ami ügyesen megépített dobogó volt, eltakarta remegő lábaimat. Az első alkalommal elmondott prédikációból (amelyből ma akár három is kitelne) a mai napig tudnék részleteket idézni. Sok mindent elrontottam, és sok mindenért a mai napig nagyon hálás vagyok. Lelkes voltam és tüzes tekintetű. A szeminárium fojtott hangulata után alig vártam a szólás szabadságát: majd ha egyszer én kerülök helyzetbe... Mint amikor a pezsgősüvegből kihúzzák a dugót, és kiszabadul a habzó ital... Reményeim szerint – a betegségem ellenére – mindebből máig megmaradt valami.

A magyar Egyház leginkább égető gondja mára a paphiány lett, ez egyre nyilvánvalóbb. A vidéki egy-egy dispozíció következtében a meglévő három mellé olykor még négy falut kap a pap. Nagyvárosokban sem ritkaság, hogy a korábban két-három káplános helyeken csak a plébános szolgál, és így látja el a szomszéd plébániát is. Komoly nehézségek állnak a területvédő szentségi pasztoráció előtt. Évtizedek óta kevesebb papot szentelnek fel, mint ahányan eltávoznak egy-egy évben. Papi körökben megfordulva egyre több deres hajkoronát látni. Az utóbbi évtizedekben nem csak az ellátandó területek nagysága növekedett meg, hanem új lelkipásztori feladatoknak is meg kellett felelni. A középiskolák, az egyetemek és az óvodák, a börtönök és az egyetemi katedrák világa újfajta szolgálatokat kíván, és új terület a sajtó is, amit nem lehet letudni egy miseközvetítéssel. A sajtó egy önálló szakma, amit négy-öt évi egyetemi tanulmányok során lehet elsajátítani.

Valóban égető gond a paphiány. A legtöbb szeminarista őszinte jó szándékához nem fér kétség, szeretnének papok, jó papok lenni. Műveltségük, elkötelezettségük és teherbírásuk nem jobb és nem rosszabb az előző generációkénál. Latinul kevesen tanulnak meg tisztességesen, de az angollal, a némettel egyre többen sikerrel birkóznak meg. A gond a háttérrel van. A családi háttérrel. Sajnos a szeminaristák ötvenegy százaléka is sérült családból érkezik. A kisközösségek nem adnak elég muníciót a fiataloknak a papságra jelentkezéshez. Komoly nehézség az is, hogy a pap túlterhelve fut és rohan, alig van ideje egy könyvről véleményt cserélni, vagy csak úgy leülni és beszélgetni valakivel. Nem megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy a szolgálatot ne szakmaként és ne is kultúrhivatalnokként végezze valaki, hanem életmódként élje meg.

Magyar Kurír