A puszta a megkísértés helye. Aki odamegy negyven napra, negyven évre vagy akár csak egy hétre, az számoljon azzal, hogy komoly kísértésben lesz része. Különös lélektani állapot, mondhatnám, lelkiállapot, amikor az ember kimegy a sivatagba, a semmibe, hogy ott egyedül legyen, s elgondolkozzék élete különböző helyzeteiről, sorsának alakításáról vagy alakulásáról, ám ott aztán begyűrűzik minden és mindenki. Azért megy ki a sivatagba, hogy egyedül legyen, de éppen, hogy nincs egyedül. Az a világ, amely a zajban nem érzékelhető és nem látható, feléled a csendben, az ürességben, a semmiben. Amint a csillagok a tiszta éjszakában, ha nincs mesterséges fény, úgy a sivatagi magány is közel hozza azokat a gondolatokat, történeteket, lelkeket, amelyekkel valakik a közelünkbe férkőznek. A látható és a láthatatlan világ horizontja a sivatag.

Amikor Jezabel királynő bosszúja elől Illés próféta a sivatagba menekül, negyven nap és negyven éjjel nem eszik. Egy holló jön végül, és kenyérrel táplálja, amitől erőre kap, s így indul az Istennel való találkozás hegyéhez. Jézus szóról szóra Illést követi, mielőtt isteni nyilvános működését megkezdi. Elmegy a sivatagba, negyven nap és negyven éjjel böjtöl, majd jön a kísértő, és kenyérrel, hatalommal, a komfortos élet ígéretével csábítgatja.

A nagyböjt negyven napja a sivatag, amelyben minden egyes nap közelebb kerülünk Isten hegyéhez, és minden egyes nap meg kell küzdenünk a kísértő démonokkal: múltunkkal, be nem látható jövőnkkel. A kísértésekből az is kiderül, hogy kinek milyen alkati tulajdonsága, adottsága van. Ha valakinek gazdag a képzeletvilága, a fantáziája, akkor a kísértés a képi világába viszi. Ha valaki bizonytalan helyzetben van, és félti az egzisztenciáját, a kísértés démona őt kétségbeeséssel terheli. Ha valakinek az adottsága az új és új dolgokban való próbálkozás, az folyamatosan azt éli meg a sivatagban, hogy vállalkozása úgysem fog sikerülni.

Ahány ember, annyiféle próbatétel leselkedik rá, ha úgy dönt, hogy kimegy a sivatagba. Ha úgy dönt, hogy a nagyböjtöt komolyan veszi. A vége azonban nem kudarcos. Aki komolyan elszánta magát arra, hogy megváltozik, az a negyven nap elteltével látni fogja, hogy tényleg változott. Kérdés, hogy megúszható-e a kísértés.

Nem könnyű a nagyböjt idején önmegtartóztató vagy önfegyelmező életet élnünk, hiszen a nagyböjt rendszerint tavaszra esik. Az élet fakadása és a természet ereje mindenkit arra indít, hogy a hosszú téli hónapok után kezdjen el mozogni. Megindul a természet, elkezdődnek a kinti munkálatok, még a lakótelepen élő ember is növénymagokat hajtat az erkélyén, hogy lássa az élet csodáját. Vajon nem megy-e szembe ezzel a folyamattal az Egyház azzal, hogy a nagyböjt mindig tavasszal van?

Éppen ezekre a jelenségekre és az említett dolgokra utalva mondhatom, hogy nem, hiszen a nagyböjt pontosan az élet garanciája. A védelem, a lelkiéletünk „immunerősítése” a gonosz kísértésével szemben. Ahhoz, hogy jó irányba haladjanak a dolgok, néha küzdenünk kell a kísértővel. Gyakran panaszkodnak az emberek, hogy mindent megtettek a növényeikkel, s azok mégsem keltek ki, vagy mégis elszáradtak. A tavasz az élet reménye, de odafigyelve kell gondozni az életet. Meg kell tisztítanunk a területet. Erre szolgál a böjt és az imádság.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír