Megfigyeltem, hogy a közéletben és a sikeres pályákon egyre több a balkezes ember. Valószínűleg nem a balkezesek lettek többen, hanem megszűnt az a társadalmi sztereotípia, hogy írni márpedig jobb kézzel kell. Azoknál, akiket természetes adottságuk ellenére jobbkezes írásra fogtak, bizonyos helyzetekben tapasztalható némi zavar. Bizonyára nem erre utalt az Úr, amikor a mai evangéliumban azt olvassuk: ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal!

A legtöbben láttak már néhány hetes csecsemőt, ahogy a kezét nézegeti. Inkább úgy mondanám, hogy a pici ökleit, mert a keze ilyenkor még zárva van. Ismerkedik vele, próbálja megérteni, hogy mi ez. Kisgyermekkorunk első lépései közé tartozik, hogy szemrevételezzük és megismerjük magunkat. Minden mást csak ez után. Ennek első mozzanata, hogy megkülönböztetjük az egyik kezünket a másiktól, és képesek vagyunk az egyikkel egészen mást csinálni, mint ugyanabban az időben a másikkal. Ez annyira fontos, és annyira a fejlődésünk lényegéhez tartozik, hogy valójában akkortól lehet számolni az emberrel, amikor már meg tudja különböztetni a bal kezét a jobbtól.

Amikor Jónás próféta meghirdeti Ninive pusztulását és az nem következik be, az Úr azzal érvel Jónásnak, hogy sok a városban a csecsemő, aki még nem tudja megkülönböztetni a jobb kezét a baltól, az egyiket a másiktól. „Te bosszús vagy amiatt, hogy a bokor elszáradt, én meg ne szánjam meg Ninivét, a nagyvárost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között?” (Jón 4,11) Nyilvánvaló, hogy nem erre gondol Jézus, amikor azt mondja: ha adományt adsz, ne tudja a jobb kezed, hogy mit cselekszik a bal.

Amikor az ember adományt ad, jó, ha megfontolja: mikor, mennyit, kinek. A mai evangéliumban Jézus azt várja, hogy ezzel együtt is természetes legyen számunkra az adakozás, olyan legyen, amiben nincs előzetes konspiráció. Egyszerűen adunk, mert keresztények vagyunk, adunk, mert mi is kaptunk. Van egy latin mondás, ami így szól: do ut des – adok, hogy adj. Bármilyen tömören és szellemesen hangzik is, Jézus ennek éppen a fordítottját ajánlja: adj, mert te is kaptál.

Azoknak, akik ma hamujelet kapnak a homlokukra, tudniuk kell, hogy nem mágikus jelet kaptak, nem olyat, amely a külvilágot, a társadalmi környezetet emlékezteti vele kapcsolatban valamire. Nem tetkót viselnek! Nem! A hamu éppen az elmúlásnak a jele, annak a jele, hogy itt kell hagynunk ezt a világot, bármennyire szeretjük is, és bármennyire kényeztet is bennünket teremtményeivel. Hiszünk abban, hogy a ránk váró másik világért lemondhatunk e világnak minden díszéről. Hiszen ez a világ hamuvá lesz. Mint ahogy az ősi történelmi városok is hamuvá lettek és eltűntek, úgy lesz hamuvá minden.

A nagyböjti idő klasszikus olvasmánya Jónás könyve lehet. Amikor Isten haragjának híre eljutott Ninive királyának fülébe, az fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Magyarán megelőzte a saját pusztulásukat. Mielőtt hamuvá lenne a város, ő már hamuba ülve böjtöl. A hamut használta annak jeléül, hogy megértette Istent. Hogy ne kelljen hamuvá lenni, ezt a megoldást választotta – s az Úr előtt kedves lett böjtje és hamvazkodása.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír