Péter anyósa és a leprás meggyógyításánál közös gesztus a kiterjesztett kéz, az érintés, amely által az Úr természetfeletti erejét közli az ember természetének gyógyulására. A leprás meggyógyításának evangéliumában azonban a segítségre szoruló ember mintegy Jézus szájába is adja a szót: ha akarod – akarom, hangzik a válasz; más alkalmakkor viszont Jézus kérdezi: akarsz-e meggyógyulni – akarok, szól a felelet. Ez a kiterjesztett kéz, az érintés és a kérdés-felelek ma is ott van a szentségek kiszolgáltatásánál. Jézus ugyanis megbízta Egyházát, hogy az általa megkezdett kegyelmi élet továbbadásának legyen munkása, s befogadja és akarati eseménnyé formálja az ember szíve mélyén lévő legbensőbb vágyat: az önzés megbélyegző sebeitől, a saját poklunkba taszítottság kirekesztettségéből való szabadulást, amit csak Isten adhat meg az ember számára. A szentségben részesedő pedig arról nyilatkozik a szertartás során, hogy az Egyház hitével áll az Úr előtt – aki új életet nyit számára –, és hogy kész ennek elfogadására, az e szerint való alakulásra.

Ha akarod… Jézus elé lépve, egyedül állva előtte, leborulva jelenti ki ezt a leprás. Teljes rábízottság. Egy kissé előbbre ment, a földre borult és imádkozott, hogy ha lehetséges, távozzék el tőle ez az óra. Ezt mondta: Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te. A Getszemáni-kertben, ahol Krisztus már magán viseli bűneinket és kitaszítottságunkat, megismétli a leprásnak ezt a mozzanatát, és azt mondja az Atyának: ha akarod. Az Atya akarta, ő pedig belesimult ebbe az atyai akaratba, hogy saját Fiát sem kímélte Isten, hanem mindnyájunkért áldozatul adta. Ezzel törte át a bűn poklát, és hozta el a test gyógyítása után a lélek szabadságát. Ebből az engedelmes odahajlásból fakad a szentségek forrása, amely azáltal nyílt meg, hogy Krisztus akarta, és nem csak belesodródott az ember megváltásába. Az üdvösség műve tehát Isten akaratlagos cselekedetének, szeretetének a gyümölcse az ember számára.

Akarni a szeretetet. Van, amikor jóakarat szükséges a másik megtartására, hogy az baja, bűne, betegsége ellenére se zuhanjon saját poklába, az emberi közösségből való kitaszítottságba. Ezekben a helyzetekben a jóakarat, a benne szerethető és méltányolható „megérintése”, felkarolása vagy éppen keretben tartása megszabadíthatja a bajban lévőt, de terhet is ró a vele közösségre lépő vállára, mint ahogy Krisztusra is a mi terheink nehezedtek rá. Ezt a jóakaratot és teherátvállalást értette meg Vianney Szent János, aki azt mondta: én mindig kevés elégtételt adok a gyónónak, amit pedig az igazságosság ezen felül megkövetelne, magam pótlom helyette. Ez a szent pap éppen a gyógyulás egyik szentségének áldozatos kiszolgáltatása közben döbbent rá, mi a farizeusi magatartás ellenszere: nem terheket rakni másokra, hanem a terheket akaratlagosan és jóakarattal átvállalni tőlük, a magam vállára. Háromszor akarta otthagyni plébániáját, s mindháromszor visszafordult; a kudarc, a megkísértettség arra volt alkalom számára, hogy megújítsa az akaromot, ebben edződött meg jobbja, hogy az az irgalom eszköze legyen, és ő maga is megtalálja a gyógyító munkában gyógyulást adó Krisztusát.

Magyar Kurír