A farizeusok mindig ott lihegtek Jézus nyomában, hogy csapdát állítsanak neki. Most is fölteszik a kérdést: „Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?” Akik ezt a politikai alkalmazkodás alapszövegeként értelmezik, azok félreértik Jézus szándékát, és megfeledkeznek arról, hogy aki ezeket mondta, politikai perben halt meg mint a „zsidók királya”. Jézusnak volt véleménye a társadalomról is, és nem a világtól idegen elméleti vallási tanítást adott. Tanítása mozgósította az embereket, sőt mozgósította az ellenségeit is. Nem véletlenül kísérték nyilvános működését a kezdetektől mindvégig a nép vallási vezetőinek állandó provokatív kérdései. A farizeusok és az írástudók, a nép vénei itt, ebben a beszélgetésben együtt teszik fel a kihívó kérdést a Heródes családjának hatalmát pártoló, alapvetően Rómabarát vezetőkkel.

A kérdés: Szabad-e, vagy nem szabad adót fizetni a császárnak? Ha Jézus azt mondaná, fizessenek az elnyomó rómaiaknak, akkor a saját népe fordulna el tőle. Ha azt felelné, ne fizessetek, akkor politikai lázadó lenne, és elfoghatnák a rómaiak. Jézus válasza elsősorban az álnok csapdát leplezi le. Ideológiai és politikai síkról gyakorlati síkra helyezi át a kérdést. Amikor azt kéri, mutassatok egy adópénzt, a kérdezők megfeledkeznek arról, hogy nem lehetne náluk ilyen. Bizonyos zsidó vallási nézetek szerint ugyanis a római pénz birtoklása is bálványimádást jelentett. Akinek hordozzák a pénzét, amin az arcképe látható, annak elismerik a hatalmát. A császár képe pedig ott volt a pénzérmén.

Jézus megkérdezi hát őket, hogy kinek az arcképe és felirata van a dénár arcképes oldalán. Azt válaszolják: a császáré. Jézus erre azt mondja nekik: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Ezek a szavak felülírják a régi fogalmat, amely az államot nem csupán politikai, hanem egyben vallási hatalomnak is tekintette. Jézus elválasztja a vallást és a politikai hatalmat, amelynek törvényeit meg kell tartani. De az állam nem követelheti magának azt, ami egyedül Istent illeti meg. A válasz ezért zavarba hozza a hallgatókat. Mi a császáré, és mi az, ami Istené?

A kép kifejezés utal a teremtésre: minden emberben ott van Isten képmása. Bűneinkkel eltorzíthatjuk, de ki nem törölhetjük soha. Teremtettségünknél fogva létezik tehát bennünk, emberekben egy Isten-kép, de nem az érdemeink miatt, hanem azért, mert Istentől kaptuk. Tehát minden ember Isten ikonja! Jézus ezért biztatja hallgatóit, hogy adják viszsza Istennek, ami az övé. Istené minden teremtmény, és a teremtett világ is az övé. Istené az élet lehelete, amit megkapunk tőle, hogy élni tudjunk a teremtett világban, és ezt adjuk vissza neki földi életünk végén. Isten teszi széppé mindenki arcát, szívét, létét. Megadni Istennek, ami Istené: lehet, hogy ez azt jelenti, nem vagyunk sem magunk, sem mások urai. Amit az Atyától kaptunk, az élet a szeretetben.

Teremtmények vagyunk, és létünk Teremtőnktől függ. Itt a földön egy közösségnek, egy társadalomnak a tagjai vagyunk, amely lehet számunkra kedvező vagy kedvezőtlen. Egy a fontos, hogy hitedben szilárd maradj! Mert „Isten mindent javukra fordít azoknak, akik szeretik őt”. Poroljuk le hát lelkünket, létünket a világ bálványaitól, hogy felragyogjon bennünk Teremtőnk „ikonja”!

Magyar Kurír