A mai olvasmányban az Isten által minden ember számára készített lakoma képével találkozunk. Az evangélium még hozzákapcsol egy új vonást, ez pedig a menyegzői lakoma. Álljunk meg kicsit a menyegzői lakoma képénél. A mai ember számára ez nem ugyanazt jelenti, mint Jézus idejében. Akkoriban a menyegzői lakoma általában egy hétig tartott. Illett meghívni rá a közeli és távoli rokonokon kívül a falu lakóit is. Már a meghívás nagy megtiszteltetést jelentett. Ott aztán kiszakadtak az emberek a hétköznapok munkáiból, aggodalmaiból. Volt enni- és innivaló, tánc és vidámság, semmiben sem szenvedtek hiányt. Jézus is ezért hasonlítja nemegyszer lakodalomhoz a mennyek országát.

Amikor az előkészületek megtörténtek, a király elküldi a vendégekért szolgáit, hogy jöjjenek, mert készen van a lakoma és várja őket. Isten maga készít népének lakomát. A meghívottaknak azonban hirtelen mindenféle dolguk akadt, hogy ne kelljen elmenni. Kifogásokat kerestek. Hogy fájhatott ez a királynak! Megismétlődik a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszéd. Ott a szőlősgazda a neki jogosan járó termést kéri, itt azonban semmit nem kérnek, mindent ajándékba kapnak. Ezek az emberek, akik hivatalosak voltak a menyegzői lakomára, nem mentek el. Semmit sem jelentett nekik a meghívás.

Ma is vannak ilyen emberek, akiknek meggyőződésük, hogy nincs szükségük az üdvösségre. Vagy annyira elmerültek a világ ügyeinek intézésében, hogy gondolni sincs idejük sem Istenre, sem az örök életre. Úgy élnek itt a földön, mintha örökké itt maradnának. Ilyenné vált a világunk, sajnos. Az ember csak addig számít, amíg termel, alkot, amíg teszi a dolgát. Abban a pillanatban, amikor valami betegség, baj éri, vagy éppen egy ledolgozott élet után elkövetkezik az életében az öregség, akkor a társadalom, és valljuk be őszintén, sok esetben Egyházunk, közösségeink sem veszik többé emberszámba. Sőt, néha még testvérszámba sem. Pedig az öreg ember is ember! Intézményesen tüntetik el hétköznapi életünkből beteg, idős embertársaikat. Szociális otthonokba, elfekvőkbe zárják őket. Még csak a gondolata se legyen előttük annak, hogy egyszer ők is megöregszenek majd, és eltávoznak ebből a világból! Hány embertársunk kerül a keresztutak mentére! Hányan váltak az élet koldusaivá! Vajon közösségeink nyitva állnak-e minden ember előtt?

Isten azonban továbbra is hív mindenkit. Kiküldi szolgáit a keresztutakhoz: „akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre”. A keresztutak mellől az otthontalanokat, a talajvesztetteket, az élet koldusait hívja. Nem nézi nincstelenségüket és szétrongyolódott életüket. Nem vár tőlük semmit, csak annyit, hogy fogadják el meghívását az üdvösségre! Mindenki meghívást kap, s aki eljön, azt szeretettel fogadják. Nem számít, vannak-e érdemei, sem az, hogy tiszta-e a lelkiismerete vagy sem. Csak az számít, hogy mindenki „menyegzőre legyen öltözve”. A menyegzői öltözet tehát Isten szeretete, amit kiáraszt valamennyiünkre, és betakarja vele minden bűnünket és gyengeségünket.

Akit tehát Isten maga hív meg az örök életre, azt alkalmassá is teszi rá, Fiának áldozati lakomája révén a megváltottság ünnepi köntösét terítve rá. Testvérem! Téged is meghívott! Igen, téged! Hagyd hátra eddigi életed „elnyűtt rongyait”, és fogadd el a megváltottság „ünnepi köntösét”!

Magyar Kurír