Krisztus Király vasárnapján búcsúzunk az elmúlt egyházi évtől. Újra hálával és kéréssel jövünk Isten elé. Nehéz lehet a szívünk, mert bizonytalanság és sokféle kérdés él bennünk ezekben a napokban, amikor annyi nehézség van a világban. Most még inkább szükségünk van imádságra, csendes elmélyülésre, még inkább szükségünk arra, hogy segítőkészek legyünk, és tudjunk segítséget kérni és elfogadni. Még inkább szükségünk van arra, hogy békére tudjunk találni, és békét adni a körülöttünk lévőknek. Krisztus Király az országának békéjét ajánlja nekünk, és hív bennünket, hogy még közelebb kerüljünk hozzá, hogy növekedjünk emberségünkben.

A mai evangéliumi szakasz kozmikus seregszemléje végtelen távlatot nyit meg előttünk, és elgondolkoztat bennünket. Nyilvánvalóan megjelenik az utolsó ítéleten Krisztus, aki addig nem volt nyilvánvaló. Hiszen nem ismerte fel senki, álruhában járt-kelt a világban. Krisztus mindig jelen van, amikor cselekszel, s amikor nem teszel meg valamit, mulasztasz, ő akkor is ott van. De nem egy mindent átható őserő ő, hanem a másik emberben és ezek szerint bennem is élő személy. „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” – de ez a létezés egészen különleges szemléletmódot kíván tőlünk. Mi is ez? Egy történet segíthet abban, hogy kicsit jobban megértsük:

„Egy reggel összehívta a szerzeteseit egy apát a káptalanterembe. Elmondta nekik, hogy tanítást kapott az egyik vendégüktől, s hogy ezt a tanítást soha senki nem ismételheti el hangosan. Aztán egyenként testvéreihez lépett, és a fülükbe súgta: »A vendégünk azt mondta, hogy egyikünk a Messiás.«

A szerzetesek meglepetten néztek. »Mit jelenthet ez?« – kérdezgették maguktól. »János testvér a Messiás? Vagy Máté atya? Esetleg Tamás testvér? Én biztosan nem vagyok a Messiás? Mit jelenthet ez?«

Mindnyájan alaposan meg voltak zavarodva a vendégük tanításától. De soha senki nem mondta ki ismét. Amint múltak a napok, a szerzetesek lassacskán megkülönböztetett tisztelettel kezdték kezelni egymást. Valami nemes, szívélyes és barátságos meghittség vette körül őket, amit nehéz lenne megfogalmazni, de lehetetlen volt nem észrevenni. Úgy éltek együtt, mint akik végre rátaláltak valamire. De úgy imádkozták együtt a Szentírást, a zsoltárokat, mint akik folyton keresnek valamit.”

A szemléletmód, hogy Krisztust lássuk a másikban és magunkban is, misztérium. Isten és az én személyes kapcsolatom titka, ezért nem lehet hangosan mondogatni, hanem magamban kell elrendezni, ez Isten és az én ügyem. Ez a kapcsolat pedig alakít engem: nemes, szívélyes és barátságos meghittség lesz belőle. Nagyon szép a történet utolsó gondolata: úgy éltek együtt, mint akik végre rátaláltak valamire, de úgy imádkoztak, mint akik folyton keresnek valamit. Szent Benedek atyánk tanításában Isten keresésének kiemelt szerepe van, és ez visszhangzik itt is: megtaláltuk már a minket hívó Istent, de mégis keressük mindennap. Ha megtanuljuk úgy nézni a világot, és úgy élni az életet, hogy Krisztus itt jár velünk, akkor nemes, szívélyes és barátságos meghittség alakul ki Isten és köztem, köztem és a másik ember között. Mindenek Ura, Krisztus Király segítsen bennünket ebben. Ámen.

Magyar Kurír