Amikor e sorokat írom, döbbenten fájlaljuk, ami Suhajda Szilárd hegymászóval történt, és találgatjuk az okokat. Nem halálának okait, hiszen a halál lehetősége eleve benne van egy ilyen hegymászásban, hanem a csúcsra jutás indítékait, motivációit. Miért megy az ember hegyre? Miért vágyik a magasba, és miért vállalja, hogy feszegeti a határait?

Urunk színeváltozásának ünnepén az evangélium arról szól, hogy Jézus felvitte három barátját egy magas hegyre, ott színében elváltozott előttük, megmutatta nekik fényes, ragyogó titkát, istenségének teljes ragyogását, és bevonta őket a dialógusba, amit Illéssel és Mózessel folytatott. Megmutatta nekik életük értelmét, ami csak föntről látszik. Új színben tűnik fel előttük a Mester, új magaslatra érkezik velük, és megcsodálják úgy, ahogyan addig még nem látták. Új erőt kapnak ahhoz, ami ezután vár rájuk.

Augusztus első vasárnapja sok lelkipásztor számára fordulópontot jelent. Új plébánián, új közösségben kezdik meg szolgálatukat. Új hely, új emberek, új lehetőség, nemcsak a találkozásra, hanem a hivatás ismételt felismerésére és elfogadására is. Nagy valószínűséggel nehéz és szomorú napok után vannak, hiszen el kellett szakadniuk attól a valóságtól, amiben eddig éltek. És egyelőre még felhő takarja el szemük elől azt, ami rájuk vár. Egy biztos: a papi hivatásban nem csak ahhoz köti ígéretét az Úr, hogy aki elhagyja apját, anyját, feleségét, családját, az százannyit kap. Ebben a döntésben ott vannak azok is, akiket menet közben, a hivatás teljesítése során kell elhagynia a papnak. Legszívesebben magával vinné őket, de mint ahogyan a serpáknak kötelező azokkal menniük, akiknek a kísérését felvállalták, úgy a lelkipásztoroknak tovább kell lépniük, s új közösséget, új személyeket kell szolgálniuk, más feladatokat ellátniuk, ha elhelyezik őket.

Ha Suhajda Szilárddal kezdtem, hadd térjek vissza hozzá még egy gondolat erejéig. Tegyük fel, hogy sikerül feljutnia a csúcsra. A lefelé tartó útszakasz legalább olyan veszélyes. Talán nem véletlen az sem, hogy Jézus a hegyről lefelé jövet kötötte tanítványai lelkére: arról, amit láttak, senkinek ne beszéljenek, amíg fel nem támad. Különös kérés, a teljesítése sem egyszerű. Arról szól: számukra is a feltámadása fogja igazolni, hogy amit a hegyen láttak, az nem vízió, nem képzelődés, nem káprázat, hanem a valóság. Utólag derül majd fény mindarra, ami történt.

Mi is gyakran utólag látjuk, hogy ami megesett velünk, abban az Úr szándéka valósult meg, és milyen jó, hogy nem kiabáltuk el, nem részleteztük, nem elemeztük, és nem értelmeztük a magunk eszével az Isten titkát. Az is jelentős momentuma a mai történetnek, hogy Jézus éppen Pétert, Jánost és Jakabot viszi magával az Olajfák hegyére is, tehát ugyanazt a három tanítványt, akiknek a Tábor-hegyen megmutatta isteni dicsőségét. A két hegy olyan, mint az a vonulat, amelynek a csúcsai között járunk.

Azon is érdemes eltűnődni, hogy Urunk színeváltozásának ünnepét éppen a nándorfehérvári győzelem emléke hordozza. III. Kallixtusz pápa ugyanis ekkor emelte általános ünnep rangjára ezt az eseményt. A déli harangszó azt jelzi, hogy Urunk színeváltozása ünnep, ami a Tábor-hegy csúcsán istenségét mutatta meg. Hunyadi János győzelme pedig bevonult a keresztény történelembe, az ikonográfia mellőzhetetlen eseményei közé.

Magyar Kurír