„Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt” – halljuk a mai evangélium elején. A korabeli zsidóság elzárkózott ezektől az emberektől, a Törvényre hivatkozva. Munkájuk vagy életük botlása miatt nem tartozhattak a vallásos közösséghez, egy olyan Istent ismertek meg, aki elveti őket, aki még csak esélyt sem ad nekik. Jézus pedig ennek az Istennek egy egészen más oldalát mutatja meg, és ez nagy reményt kelt bennük.

Ősi vágya az embernek, hogy egyre jobban megismerje Istent, hogy egyáltalán kapcsolatba kerüljön vele. A Sínai-hegynél várakozó nép nem győzi kivárni Mózes visszatérését, ezért bálványistent készít magának. Mózes csillapítja le az Úr haragját, megérti türelmetlenségüket, mély vágyukat, hogy látni akarnak, tárgyat akarnak vallásos érzületüknek. Ma is szükségünk van ilyen nagy erejű Mózesekre, akik életükkel tanúskodnak Istenről, elfordítanak minket a bálványoktól, s életükkel megmutatják, hogy az élő Isten imádása nem földi dolgok bálványozása. Szükségünk van olyanokra, akik közbenjárnak értünk Istennél, akik rámutatnak arra, hogy bár vannak bűneink, Isten megbocsátja azokat, ha bűnbánatot tartunk, és így megtapasztaljuk a könyörülő Isten jelenlétét a nép életében.

A társadalmi bűnökből is van kiút. Szent Pál apostol szavai igazán megrendítőek: „Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott, és meghívott a szolgálatára – engem, aki azelőtt káromoltam s üldöztem őt, és erőszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem.” Milyen alázattal ismeri el méltatlanságát, és milyen megrendülten ad hálát a megtapasztalt könyörületért a népek nagy apostola! Jól tudja Szent Pál, hogy sohasem vagyunk méltók Istenre. Nagyon is a helyén kezeli magát, sem magából, sem emberi méltóságából nem csinál bálványt, hanem alázattal elfogadja Isten könyörülő kegyelmét, amellyel erőt ad neki a szolgálatra, a tanúságtételre.

Életünk és személyiségünk bűneiből is van kiút. Jézus ma erről a kiútról beszél az őt hallgatóknak. Megmutatja Istennek azt a tulajdonságát, amivel kiutat ajánl az embernek, aki keresi, hogyan legyen vallásos, miként viszonyuljon Istenhez. Mert mindenki keresi Istent, látjuk is magunk körül, mennyi válasz születik. Ahány ember, annyiféle vallásos elképzelés, még az Egyházon belül is. A kereső embernek ma az első örömhír az, hogy Isten is kereső. Az elcsatangolt juh, véletlenül-e vagy tudatosan, de elszakad a nyájtól. Egy ilyen magányos juhnak azonban esélye sincs a túlélésre, ezt a pásztor nagyon jól tudja. Isten mindig kockáztat értünk. Ne legyünk nagyképűek, ő vállalja a nagyobb kockázatot: megtestesülése, kereszthalála, törékeny jelenléte az Oltáriszentségben a legnagyobb kockázat. Az elveszett drachma a véletlen műve. Így alakult, senki nem tehet róla, de Isten nagyon aktív munkával dolgozik azon, hogy megszüntesse az elveszettséget, és teljessé legyen a kincstár.

Kincsek vagyunk Isten számára, egyenként is, és közösen főleg. Isten így gondol ránk. A tékozló fiú története pedig olyasvalamit mutat meg Istenből, ami minden képzeletünket felülmúlja. A hazatérő fiút messziről észrevevő és neki ünnepet rendező, a múltat nem hánytorgató atya a bűnbánók legnagyobb vigasza. Az otthon maradt elégedetlen idősebb fiúnak szóló mondat pedig – „te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied” – mi más, mint Istennek az emberek iránti legmélyebb elkötelezettségről szóló tanúságtétele? Micsoda örömhír, hogy mindenkinek van kiút a régiből, az elveszettségből, a reménytelenségből és a keserűségből, mert ilyen végtelenül könyörülő Istenünk van!

Magyar Kurír