Gyerekkorom plébánosa egyszer arról prédikált: Isten országa nem egy családegyesítő tanács, ahol az egyik sarokban az egymásra talált Kovácsék, a másikban Horváthék üldögélnek. A szentmise után mosolyogva mondta egy idős asszony: Plébános úr, úgy megnyugtatott! Tudja, az én Józsi férjemmel jó volt az az ötven év, de az örökkévalóság már sok lenne! Persze mások szinte kizárólag az újbóli találkozást, az örök együttlétet várják a feltámadástól. Melyiküknek lesz igazuk? Az evangélium szerint egyiküknek sem. Hiszen a szadduceusok gondolkodásában Jézus pont azt kritizálja, hogy úgy fantáziálnak a feltámadásról, mint egy meghosszabbított földi életről. Hol van akkora terület, ahol elfér a világtörténelem valamennyi embere? – kérdezik nemegyszer ma is a feltámadással kapcsolatban.

Jézus a mai szakasszal azt tanítja: aki nem engedi meg Istennek, hogy kitágítsa életkereteit, és nem beteljesítő, de bennünket fölülmúló ajándékként fogadja Isten országát, annak tényleg csak utópia, pótlék mindaz, amit a feltámadásról hinni vél.

Szent Lukácsnál másutt tudálékosan kérdezgetik a Mestertől: Sokan üdvözülnek vagy kevesen? Ő erre ezt válaszolta: agonizálva menjetek be a szűk kapun. Az agonizáló ember egész valójával küzd a létért, miközben egészen üressé lesz. A betekintés a feltámadás világába ezen a ponton nyílik meg számunkra, amikor mindent egy lapra teszünk fel, a küzdelmet és az elengedést is: azért, hogy üdvözüljünk. Az ókori nagy utak a nagy kapuk felé haladtak, arra sodorták az embert. A szűk sikátoron az átjutás azonban megfontoltságot kívánt, ott a teherhordó állat se vihetett magával semmi fölöslegeset. Jézus az e folyamatba belépő embernek azt ígéri, hogy már itt a földön megsejt valamit az országból, de jól tudjuk azt is, hogy az ilyen életek egyúttal megsejtenek, megsejtettek valamit a feltámadás titkából.

Ezen a ponton viszont a Mester tágítani kezdi hallgatósága gondolkodását. Nem mondja örök érvényűnek a család, a vérségi kötelék világát, hanem csírájában elülteti a szűzi, cölebsz élet dimenzióját, aminek szép vallástörténeti vonatkozása, hogy az egész életre szóló szűzi élet intézménye Jézus kapcsán jelent meg kultúránkban. Mert ő az alapja annak, hogy az Atyától való függés képes betölteni egy teljes emberi életet, az ezzel járó „agonizáló”, kizárólagos ráutaltság pedig egy új világba léptet. S mindezt a belső béke, a hit öröme kíséri, amit más élethelyzetben csak azoknál látunk, akik életük végső harcában is vágynak arra, hogy Istennel legyenek, és ez a találkozás teszi őket örömtelivé, odaadóvá, kedvessé a küzdelemben.

A mi világunkban, melyben gyakran eltűnni látszanak Isten lábnyomai (…) a cölebsz férfiak és a szüzek tisztasága mint az Isten iránti osztatlan önátadás megvallása annak a határtalan szeretetnek a visszfénye, mely a három isteni személyt a szentháromságos élet titokzatos mélységében összeköti – tanítja Szent II. János Pál pápa.

A szűzi élet képe, amelyet Jézus ma felvillant, azt kérdezi tőlem: életem mely területén kell Istennek oly módon odaadnom magam, hogy annak ne legyen más indoka, mint a feltámadás reménye? Isten ott nyit nekem ablakot magára, amelyen keresztül betekinthetek az égbe, és amelyen át felcsillan földi életemben a feltámadás fénye – mások számára.

Magyar Kurír