A Jelenések könyve szerint a szentek lelkei a mennyei oltár alatt vannak, fehér ruhában szolgálnak Istennek, az angyalok pedig az ő imádságaik illatát juttatják az Úr színe elé. Mindenszentek ünnepén a templom, a mennyei Jeruzsálem e földi képe tárja elénk: mi is a szentek társai vagyunk, részesei e mennyei liturgiának.

Krisztus az oltár (Zsid 13,10). Templomaink középpontjában az oltár, Krisztus áll, mert a kenyér és a bor titka az ő parancsán és egyetlen áldozatán nyugszik, a hívő közösség pedig köré gyűlve, életáldozatát „vállaira helyezve” ajánlja magát az Atyának. És ahogy a mennyei oltárban ott vannak a szentek lelkei, úgy a földiben elhelyezzük csontereklyéiket – e párhuzammal hangsúlyozzuk a mennyei és a földi liturgia egységét. De emellett illő, hogy az áldozatban győztesek arra a helyre kerüljenek, ahol Krisztus az áldozat. Az kerül az oltárra, aki mindenkiért szenvedett. Azok vannak az oltár alatt, akiket az ő szenvedése váltott meg – tanítja az Egyház. A szentmiséken hamarosan már így szólít fel minket a celebráns: Imádkozzatok testvéreim, hogy az én áldozatom és a tiétek kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt! Ez a tiétek azt is hangsúlyozza, amit az ereklyék megjelenítenek: a hívő ember nem „csak” rituális cselekvéssel, hanem saját életáldozatával társul Krisztus jelenvalóvá tett áldozatához. Az oltár és az ott elhelyezett ereklyék kapcsolatában látjuk meg tehát: a szentek közössége azok csapata, akik rátaláltak arra, hogy életükkel miként léphetnek be Krisztus liturgiájába.

A szentek fehér ruhában szolgálnak az égben, és a pap is hasonló öltözetet visel, mert a mennyei titkok szolgája. A kereszteléskor mind megkaptuk ezt a fehér ruhát, hiszen megmosdottunk Krisztus Vérében. Belé öltözködtünk, s ezzel alkalmassá váltunk arra, hogy jó cselekedeteinkkel továbbszőjük e fehér ruhát, a világot pedig átszőjük az érdemszerző tettekkel, amelyek által egészen egyszerű körülmények között is felragyog az Egyház szentsége. Ebbe vonja és öltözteti be Krisztus az új nemzedéket, így válnak ők is alkalmassá az égi menyegzőre – a patyolat a szentek igaz tetteit jelenti (Jel 19,8). A szentek közössége egy új test-véri kapcsolat, mert az isteni természet részesei lettünk. Ehhez képest a testi rokonság csak hasonlat és készülődés erre.

Végül pedig a szentek imádsága illatos dicsőítésként száll a Trónon Ülő elé, mint ahogy a tömjén füstje a földi Egyház imádságának képe a liturgiában. A szentek Krisztus áldozatának égő parazsával egyesítik imádságukat, és ezzel a visszatérő Emberfia elé sietnek, hogy érezze, talál hitet a Földön, amikor elérkezik látogatása. A szentek visszavárják az Urat, és jó szívvel adják meg neki azt a tiszteletet, amit elmulaszt a világ.

Története során különböző szenttípusok vannak jelen az Egyházban. Közös jellemzőjük, hogy Krisztus nem egy eszme számukra, hanem személy, akihez egész életükkel odafordulnak, megengedik neki, hogy ő munkálkodjon általuk, imájához társulva pedig szüntelenül közbenjárnak a világért, így szentelik és mossák meg a Bárány Vérében koruk
kulturális, történeti, társadalmi valóságát. A szentek közösségéhez tartozva, amit ma is megvallunk a Hitvallásban, valamennyien ennek lettünk szolgái, ki-ki a neki juttatott adományok szerint.

Magyar Kurír