Az öröm vasárnapja van ma. A szentmise bevezető éneke így biztat bennünket: „Örvendezz, Isten népe! Gyűljetek össze mind, akiknek kedves az Úr ügye. Szívből örüljetek, akik azelőtt szomorkodtatok. Vigasztalódjatok meg, mint a gyermek megnyugszik anyja kebelén.” A keresztény öröm abból a biztos tudatból fakad, hogy Isten velünk van, mellettünk van. Milyen szép Izajásnak ez a sora: „Vigasztalódjatok meg, mint a gyermek megnyugszik anyja kebelén.” A tudósok szerint a gyermekre nagyon nyugtató hatással van, ha hallja az édesanyja szívverését. Istenünk szívdobogását hallani – ma erre hív bennünket Jézus. Istenünk szívét ismerhetjük meg a mai evangéliumi szakaszból. A példázat ismerős, talán a legjobban ismert példázat, de jó újra és újra átelmélkedni, és jó mindegyik alakot megszemlélni, hogy Istenről és magunkról is újat tanulhassunk, vagy elmélyítsük, amit már jól tudunk. Teljesen életszerű a helyzet: a kisebbik fiú lázad, eltékozolja a vagyont, aztán amikor magába száll, rájön, hogy jobb neki otthon, és tervezni kezdi a hazatérését. Az új életét nem tervezte meg ennyire. A szabadság vágya bennünket is sokszor tévútra visz, csak a kezdetek szabadságát érezzük, és a továbbiakat már nem látjuk. Jó érzés nemet mondani, lázadni, de a következményekkel már nem számolunk, kimarad a felelősség, hogy a szabadságnak ára is van hosszú távon: felnőttként kell élni.

Számomra a szakasz legmegdöbbentőbb és legmeghatóbb része ez: „Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta.” Jó ideje nem látta már a fiát, de megismeri az alakját, a járását. Mint ahogy mi is megismerjük a szeretteink jellegzetes mozdulatait, alakját. Ilyen a mi égi Atyánk. Itt mutatja meg nekünk igazán ma Jézus, hogy az Atya szíve hogyan dobog értünk, hogyan szeret bennünket, és milyen is az ő szeretete. Elenged, mert szabadnak teremtett, de nem felejt el, és a visszatérőt, a bűnbánót így várja vissza: lerövidíti az utat, ami visszavezet hozzá, bármilyen messze mentünk is, a visszaút rövidebb lesz, mert elénk siet. Ahogyan a lábaink kezdenek elnehezedni a szégyentől, a kellemetlen beismeréstől való félelemtől, ahogy közeledünk hozzá, ő kisegít bennünket és hozzánk siet. Itt lehetne még, hogy nagy beszédek hangzanak el a részéről, de semmi ilyenről nincs szó. Isten megbocsátása közel sem olyan teátrális, mint sokszor a miénk. Isten öröme tiszta. Az Atya nem a nagy beszédekben hisz, hanem a találkozásban, hogy újra együtt vagyunk. Számára a jelenlét, a visszatérés, a hozzá térés az igazán fontos.

Ilyen egyszerű? Azért nem egészen. A jelenlét, a vele való közösség is válhat szürkévé, átváltozhat megszokássá, ami már nem öröm. Tapasztaljuk ezt az Egyház életében is, a papok, szerzetesek életében, a hívek életében is. Ezért is teszi hozzá a példázathoz Jézus az idősebb fiú alakját, aki nem örül a hazatérőnek, és nem örül atyja örömének. Örömtelenné tudunk válni Isten mellett, mert úgy érezzük, mi lemaradtunk valamiről: lemaradtunk a lázadásról, lemaradtunk a távoli világokról. Jól fogalmazott egy öreg bencés: a kolostor ablaka rózsaszín – kintről befelé nézve is rózsaszínnek látszik a belső világ, és ha kifelé nézünk, akkor is rózsaszínnek látja a szerzetes a kinti világot. Milyen igaz ez! Mit tudunk kezdeni azzal, hogy Isten ezt mondja nekünk: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied!” Hogyan élünk ezzel a végtelen nagy ajándékkal? A mi kis emberi szívünk nem tudja a mindent megérteni, Isten mégis erre hív bennünket, mert ez az igazi hivatásunk. Az igazi emberségünk a végtelenre szól! Ne adjuk alább, szívünk ritmusa vegye át Isten ritmusát: örömben, megtérésben és hálával éljünk!

Magyar Kurír