Olykor előfordulnak elszólások, még a szertartásokban is. Az egyik lelkipásztor így konferálta fel a következő szakaszt: és akkor most következik az igeletargia. Természetesen igeliturgiát akart mondani, de megbotlott a nyelve. Nem szeretnék ízléstelen lenni, de a mai szentmise olvasmányait is könnyen megillethetnék ezek a szavak. Az első olvasmányban a prédikátor még az ószövetségben élő ember panaszkodó hangján szólal meg: minden csak hiábavalóság! Gyakorta felvetik ma a hivatásukban tevékeny emberekkel kapcsolatosan a kiégés-szindrómát. Az ószövetségi olvasmányok is gyakran mutatnak hasonló mentalitást. Éppen ezzel irányítják rá figyelmünket az újszövetségi többletre.

Ma azonban az evangélium is inkább az olvasmány hangvételéhez áll közel. Igaz, Jézushoz is ószövetségi gondolkodással közelednek: „Szólj testvéremnek!” Márta kért tőle ehhez hasonlót Betániában. A Mester ott sem vette fel a kesztyűt, és itt sem vigasztalja meg a tömegből megszólaló embert. Ehelyett elmond egy történetet, amelyben esztelennek nevezi mindkettőjüket, s egyúttal kikéri magának, hogy belerángassák egy zűrzavaros testvéri veszekedésbe. Nem azt mondja, hogy „rendben, majd beszélek a testvéreddel, ha befejeztem, amit most csinálok”. Inkább más síkra tereli a beszédet: „Az ember élete nem a javakban való bővelkedéstől függ.” Hát akkor mitől?

Parancs János A szegénységről című verse szép választ ad erre a kérdésre: „sokáig fösvénykedtem / mint a hörcsög / éléskamráimba hordtam / az éltető magvakat / mindig a télre / mindig a hét szűk esztendőre / ma már tudom / a tartalék / romlékonyabb mint a gomba / a fölösleg kártékonyabb / mint a jégeső a sáskajárás / csak aki mindenét szétosztja / kegyelmet csak az remélhet.”

Ahhoz, hogy megértsük Jézust, és értsük e verset is, a kulcs a szentlecke, melyben Szent Pál apostol azt írja a kolosszeieknek: az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Aki erre képes, az megmenekül a kiégéstől, s a letargiából átlép a liturgiába. Gyakran szem elől veszítjük, hogy nem az számít, amink van, hanem az, akik vagyunk. Hajlamosak vagyunk a külsőségekre, a sikerekre, a megszerzett javakra összpontosítani, legyen az akár egy befolyásos státusz vagy egy mások által is vágyott, de nem adódó lehetőség. Különösen érzékenyen érinti az embert, ha ez testvérek között esik meg. Talán ezért is fordul ez a valaki Jézushoz, kérve, hogy döntse el a vitájukat, amint azt egyébként a tanítók tették a város kapuinál.

Olvastam egy tragikomikus történetet. Így történt-e, nem tudom, de hogy megtörténhet, azt mindnyájan sejtjük. Volt két testvér, akik rettenetes haragba keveredtek, éppen az örökség miatt. Évekig nem beszéltek egymással. Végül az egyik halálos beteg lett. Hetek óta haldokolt, amikor kiderítették, hogy azért nem tud meghalni, mert nem békült ki a testvérével. A család üzent a testvérnek, hogy segítsen a szerencsétlennek, jöjjön, látogassa meg, és béküljenek ki, mert gyötrelmesen szenved, és nem tud megkönnyebbülni. Az unszolás hatására végül ráállt a testvér. Amikor belépett az ajtón, és a beteg ettől valóban felderült, mosoly jelent meg az arcán. Kevés szóval el is beszélgettek. Amikor aztán az egészséges testvér távozni készült, még megállt az ajtóban, visszafordult, s ezekkel a szavakkal búcsúzott: De ha felépülsz, minden marad a régiben!

Magyar Kurír