Jézus egy alkalommal az őt követni szándékozónak azt mondja: „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét.” Ezt az idő tájt mondja, amikor már figyelték a mozgását, és nem tudott nehézség nélkül biztos menedéket találni tanítványainak és magának, hogy ne üthessenek rajtuk. Nem akart idő előtt a kezükre kerülni, hiszen így a zsidók legnagyobb ünnepe, az Egyiptomból való szabadulás ünnepe a keresztények legnagyobb ünnepévé lett. Ezekben a napokban tehát az éjszakai órákat tanítványaival a Getszemáni-kert barlangjaiba és sziklahasadékaiba húzódva töltötte, ahonnan kora reggel ismét a templomba ment, és tanított. Ebbe a szövegkörnyezetbe kell helyezni a mai evangéliumot.

Betánia Jeruzsálem tőszomszédságában van. Kis település, ahol mindenki ismer mindenkit, így Mártát és Máriát is. Jézus most náluk tartózkodik. Óriási megbecsülés ez számukra, de az is igaz, hogy veszélybe sodorják magukat, amikor fogadják tanítványaival Jézust, akinek már vérdíjat tűztek ki a fejére. Olyan ez, mint egy feszült választási kampány idején, ha valamely prominens személyiség meglátogat egy települést, és ott betér az egyik családhoz. Ettől az a család is a célkeresztbe kerül. Kiállásával ugyanakkor megerősíti a bizonytalanokat.

Jézus betániai látogatása és néhány órás ott-tartózkodása is másról szól, mint az étkezésről. Arról, hogy mennyire sérülékeny a kapcsolat Jézus és a világ között. És arról, hogy az idő, amit a rózsádra vagy a róka megszelídítésére pazarolsz, az tesz baráttá titeket. Meg az ars-i parasztember szűkszavúsága: én nézem őt, ő néz engem. Jézus nem csinál titkot abból, hogy mint vendég a figyelmünkre szomjazik. A figyelem is szolgálat, nem csak az ételkészítés.

„Vigyázz a madárra, ha kertedbe repül, / Őrizd meg a csendet, el sem menekül, / Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll” – énekli Révész Sándor a sokak által kedvelt dalt. Valami hasonlót élhetett át Mária is, aki az Úr lábához telepedett, hallgatta és itta a szavait, vigyázott rá, és őrizte a csendet.

Július a szabadság és a pihenés hónapja. Emlékszem az egyik kollégámra, akinek, amikor visszatért a szabadságról, legalább öt napra volt szüksége ahhoz, hogy kipihenje azt. Megvártuk. Timothy Radcliffe domonkos szerzetes az egyik könyvében összeszedi mindazt a sok lehetetlen vállalást, amit az ember ma magára vesz, s amitől aztán képtelen szabadulni, és így a csend nem lesz megismerhetővé számára. Olyan kultúrában élünk, amely telítve van agresszióval. Gondoljunk csak az erőszakos kifejezésekre, amelyek ellepik a médiát. A megvető, lekezelő szavak oly sok beszélgetés velejárói! Gondoljunk azokra az emberekre, akiknek a nézetével nem értünk egyet. Gondoljunk arra, hogyan tesszük őket nevetségessé, ostobává! Szemétnek tartunk embereket, akiket Isten a saját képmására teremtett. Gondoljunk életünk szörnyű iramára! Egyik eseményről a másikra rohanunk szünet és pihenés nélkül. Olvassuk az e-mailjeinket, sms-eket küldünk, odatapadunk a mobilunkhoz. És ami ennél rosszabb: együttműködünk az erőszakkal. Az aktivista hőbörgése semlegesíti belső képességét a békére. (Vö. Timothy Radcliffe: Isten éltet, Vigilia Kiadó, 2021, 226. o.) Az a sok minden, amire Jézus Mártának válaszolva utal az evangéliumban, azóta csak szaporodott.

Magyar Kurír