A középkorban nagy divatjuk volt az újévi üdvözlőlapoknak, amelyek a gyermek Jézust ábrázolták, akit a szenvedés eszközeivel vettek körül: a körülmetélés körüli „vérontásban” ugyanis az Egyház már ott látja azt a vérontást, amely az újszövetség pecsétje. „E napon ontod az első csepp vért” – énekeljük a mai szentmiséken, felidézve jövendő halálát. Ebből értjük meg a liturgia természetét: az Eucharisztiában, legyen bármilyen ünnep is, mindig ott sűrűsödik a megváltás történetének egésze, ahogy a nagypénteki zárókönyörgés ezt oly szépen elénk tárja: „szent Fiad halálát a te néped saját feltámadásának reményében ünnepelte”. A liturgikus megjelenítésben jelenvalóvá lett a történeti esemény, amely elvezet bennünket az eljövendő valóság elővételezésére.

Ugyanez a tartalma a ma ünnepelt másik kronologikus eseménynek is: „Amikor elérkezett a nyolcadik nap, (…) a Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja méhében fogantatott.” A névadással abban a korban az apa az újszülöttet a saját gyermekének ismerte el. Jézusnak viszont azt a nevet adják, amely az angyaltól származik, vagyis ez az apró megjegyzés már a gyermek istenségének megvallása. A név jelentésének – Jahve az üdvösség – tartalmát pedig ugyancsak angyal magyarázza el Józsefnek álmában, amikor Máriáról kijelenti: „Fiút fog szülni, akit te Jézusnak nevezel, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” „De ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” – kérdezik majd a farizeusok egy későbbi csodájánál, s ez lesz a végső konfliktus oka is, amelyre hivatkozva keresztre juttatják: „Te vagy az Isten Fia?” A mi mai emlékezésünk pedig már pozitív módon feltáruló hitvallás: ünnepeljük, hogy Mária Istenanya, akitől Jézus az emberi természetet kapta, és aki az örök Fiút, az isteni személyt hozta a világra.

Jézus neve, IHS – ott látjuk sok-sok képen, és amiként olvassuk is az apostoli kijelentésben: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” Ettől a szentírási mondattól megérintve a XV. század nagy ferencesei prédikációik során szüntelenül Jézus nevének segítségül hívását és ábrázolását szorgalmazták. Sienai Szent Bernardin ezt az utasítást adta: „a betűket körülvevő napkorong legyen arany, kékes háttérrel, mely az ékesség, a ragyogás jele, és belőle tizenkét sugár ágazzon szét”. De Kapisztrán Szent János hadilobogójára is ez a jel volt festve Nándorfehérvárnál.

A polgári év első napja van ma, amelyben ott sűrűsödik az új esztendő minden várható öröme és szorongása. Próbáljuk meg 2022-ben saját életünk kronologikus eseményeinek sorát a megváltás művének egészébe helyezni, és úgy értelmezni! Mi is gyakran hívjuk segítségül Jézus nevét, azaz fogadjuk be őt a rendszeresen végzett szentgyónásba, mert az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására! És ne feledjük, nem nevének hiába vétele az, ha így szólunk: Jézusom, jaj, Istenem! Idegességünkben, vagy amikor nem megy az imádság, mondjunk csak ennyit: Jézus, Jézus, Jézus! Mert ezzel a kiáltással istennek valljuk, segítségül hívjuk a mi Urunkat, valamint elővételezzük azt a végső találkozást, amikor reményünk szerint tőle halljuk majd: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!”

Magyar Kurír