Az olvasmányban a prédikátor laza egyszerűséggel elmondja a földi életről a véleményét: vanitatum vanitas – „minden csak hiábavalóság” (Préd 1,2). Ezt sugallja: egész életedben güriztél, kuporgattál, azt sem tudtad, kinek, miközben elment melletted az életed.

Sokszor megszépül a múlt az életünkben. A kellemetlen emlékek kiesnek, maradnak a szépek, a kellemesek, és lassan-lassan magunk is elhisszük, hogy bezzeg régen minden csak és kizárólag jó volt. Nagyon markánsan is tudjuk képviselni is ezt a nézetünket, furcsamód sokszor még a tények sem győznek meg, csak érzéseink és emlékeink vezetnek minket.

Éppen ezt a furcsa jelenséget látjuk a mai ószövetségi olvasmányban is. A vándorló nép, mely Egyiptomban rabszolgasorban élt, és keményen sanyargatták, most nosztalgiával gondol vissza az ott töltött időre, pompás lakomákat idéz föl. Persze amikor ott voltak, akkor meg a korábbi időszakot sírták vissza, és atyáik földjére vágytak, ahol szabadságban és békében éltek. Nagy a kísértésünk, hogy mindig máshol, máskor és máshogy akarunk lenni. Ez a fajta kísértés pontosan oda vezet, amiről olvasunk ma Mózes könyvében: zúgolódáshoz. Kérdezni mindig lehet, de elérkezik a pillanat, amikor már nem érdekelnek a válaszok, csak kötekedni akarok, a magam igazát hajtogatni és a másikat, akár Istent is, rossz fényben föltüntetni.

Milyen érdekes, hogy éppen azok veszítik el bizalmukat, hitüket, akik már látták Isten csodáit, tapasztalták erejét, hiszen megszabadította őket üldözőiktől! Hitünk újra és újra veszélybe kerül, a mindennapok nehézsége újra és újra visszaráncigál bennünket a földi világba, könnyen eltávolodunk Istentől. A gravitáció így is hat: húz bennünket lefelé. Szent Pál figyelmeztet is: „Ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon járatják az eszüket.”

Nagy kérdés, vajon min járatjuk az eszünket; mi az, ami kitölti gondolatvilágunkat. Milyen értékrendünk van, mit helyezünk előtérbe? Jó volna ezt magunkban is tisztázni, és családunkkal, közösségeinkkel is megbeszélni. Mert értékrendünk alakítja a mindennapok döntéseit, cselekedeteinket. Újra és újra felül kell hogy vizsgáljuk – azaz meg kell térnünk újra és újra, hogy helyet adjunk az új embernek, hogy helyet adjunk Istennek az életünkben. „Csalóka vágyakozások” – jellemzi Szent Pál nagyon is lényeglátóan a világias ember vágyait. Legtöbb vágyam nem reális, nem életszerű, de arra jó és elég, hogy megkeserítse életemet, hogy kiölje belőlem az örömöt, állandóan érzékeltesse velem, hogy hiányzik valami a boldogságomhoz, és talán sosem érem el.

De azért ne kedvetlenedjünk el, és ne írjuk le teljesen ezt a földies vágyakozást, mert nagyon is hasznos lehet lelki életünkben. „A kegyelem feltételezi a természetet” (gratia supponit naturam) – állapítja meg Szent Bonaventura és Aquinói Szent Tamás is. Vágyakozunk, és Isten az ő kegyelmével ezt a vágyakozást maga felé tudja fordítani. Éppen ezt látjuk a mai evangéliumban, Jézus a földi kenyérről az égire irányítja a figyelmet. A földi éhségről egy másfajta, lelki éhségre és a földi kenyérről az élet kenyerére, saját magára. Szent Benedek atyánk biztat bennünket a Regulában: „A testi vágyak között is higgyük el, hogy mindig jelen van bennünk az Isten, amint a próféta az Úrnak mondja: »Előtted minden vágyódásom« (Zsolt 37,10).” Bizony, utána kell menni vágyainknak, és fölfedezni, mi is hiányzik igazából nekünk: mértéktelenségünk evésben és ivásban lelki bajt is jelezhet, és egyre távolabb vihet bennünket az élettől, a valódi megoldástól, Krisztustól.

Adja Isten, hogy őszintén merjünk Istenhez fordulni vágyakozásainkkal, és az ő mértékéhez és értékrendjéhez tudjuk igazítani életünket, mindennapjainkat.