Nehéz kérdést feszeget ma az evangélium: mi értelme van a hagyományoknak? Értjük-e, hogy mit akarnak elérni bennünk, vagy csak tesszük, mert így szoktuk? Anthony de Mello egyik története vidámabb környezetbe helyezi a kérdést. A történet egy kolostorban játszódik, ahol az egyik testvér macskája az imádság közben is követi a szerzetest, és nem hagyja békén, dörgölődzik, mászik rá, így kénytelen lesz megkötni az imádság idejére a jószágot. Így megy ez évekig, amíg a testvér meg nem hal, ám a macska talál egy másik szerzetest, akihez odamehet imádság közben, így továbbra is meg kell kötni. Aztán elpusztul a macska is, de addigra már úgy megszokták a feladatot, hogy kerítenek új macskát, legyen mit megkötni. A történet tréfás és minden tanmese sántít egy picit, azért mégis segít, tanít valamit.

Jézus korában fontos kérdés volt a rituális tisztaság kérdése, és ma sem mindegy nekünk, keresztényeknek, milyen szívvel jövünk áldozni. De mire figyelünk ilyenkor? A külső dolgokra vagy a belsőre is? Jézus pont erre irányítja a figyelmet. Mert ma is könnyű látszólag, akár magam előtt is bűntelennek lennem: a nagy bűnöket elég jól elkerülgetjük (vagy kimagyarázzuk), de mi van belül? Mit rejt a szívünk? Mit rejtünk el a külsőségekkel? Nem haszontalan dolog, ha néha végére járunk egy-egy bűnünknek; megnézzük, miért ismétlődik meg mindig ugyanaz. Ha igazi változást szeretnénk, tisztában kell lennünk a gyökerekkel, vágyainkkal, hiányainkkal.

Lehet persze, hogy most éppen nem tudunk ezekkel semmit sem kezdeni; lehet az is, olyan állapotban vagyunk, hogy nem tudjuk bánni tetteinket, de azért ne bagatellizáljuk el őket, objektíve bűnök lehetnek, amiket szubjektíve nem érzünk annak. Nagy segítség volt számomra Ferenc pápa egyik mondata egy ilyen helyzetben: „Bánod-e, hogy nem bánod?” 

Azt hiszem, érzékenységünk megőrzése a legfontosabb: hogy érzékenyek maradjunk Istenre, felebarátunkra, a másikra, szeretteinkre. Főleg szeretteinkre, mert a legtöbbet ők szenvednek tőlünk, és mi sokszor jogosnak érezzük az irányukban való szeretetlenségünket. Szép és fontos dolog a hagyomány tisztelete, de csak akkor lesz tiszteletreméltó és követendő példa, ha belülről is alakít bennünket, és nem engedi, hogy érzéketlenné, gonosszá váljunk, hogy állandó kritikával éljünk csak minden és mindenki iránt.

Komolyan kell venni Szent Jakab apostol szavait: „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg. Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: Meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztának maradni a világtól.” Talán itt csúszunk el mindig: elhagyjuk a tetteket, nem figyelünk a másikra, meg azt hisszük, hogy mi erősek vagyunk a világgal szemben. Szép lassan csúszunk vissza általában, mert angyalnak hisszük magunkat egy-egy komolyabb gyónás után, nem embernek. 

Adja Isten, hogy vallásos hagyományaink Istenhez és a másik emberhez vezessenek bennünket, és magunkról egyre jobban elfeledkezve adjuk át életünket Istennek, az Egyháznak.

Magyar Kurír