A másfél évtizedes hagyományhoz hűen 2013. július 10-én is elindultunk Mariazell felé, ahová július 13-án érkeztünk meg. A közel 100 zarándok a környező településekről érkezett, de velünk gyalogoltak debreceni hívek is. A 9 és 77 év közötti korosztályban a régiek mellett volt sok újonc is. Óra Krisztián atya vezette a csapatot egyszerű, tiszta és igaz gondolataival magasságokon és mélységeken át, a valóságban és lélekben. Molnár Szabolcs atya autóval kísért bennünket és bátorított egy-egy megállóhoz érve, ha már elpilledtünk.

A reggeli és esti zsolozsmák a biztatás, a köszönet, a kérés és a hála hangjain szóltak. Mariazellben csatlakozott hozzánk Gombos Tibor Bálint atya is, és a paptestvérek közös hálaadó szentmisét mutattak be.

A négy önzetlen sofőr most is jókedvvel, készségesen pakolta ki-be a pihenő- és szálláshelyeinken az úti batyuinkat. A szervezői munka a zarándoklat minden apró részletére kiterjedt. Mariazell nem jött közelebb. Így ez alkalommal is végigjártuk a Krumbach–Gloggnitz–Nasswald megállóhelyekkel jelölt útvonalat. A közösségépítés, mint a munkahelyeken művi környezetben alkalmazott projekt, itt a valóságban a kemény fa- vagy betonpadlón való éjszakai alvásban, az azt kísérő különféle zörejek elviselésében, a komfortnélküliségben és az egymásra való őszinte odafigyelésben nyilvánult meg. A közösségépítést mentálisan erősítette a napi szentmise a templomban és a patakparton gitárszó kísérettel, a gyaloglás alatti rózsafüzér imádság, az ének és az ismerkedő beszélgetések.

A Krumbach előtti kis tanyán évek óta friss almával és hideg üdítővel várt minket egy kedves néni. Az idei nyáron ágyban fekvő betegként már csak az énekünket hallgatta. Helyette az öreg, sánta kutyája üdvözölt vidám dörgölőzéssel. Egy másik jótevőnk, aki a kezdetekkor a zarándoklat előkészítésében, az útvonal megtervezésében segített, ez év tavaszán hazatért égi otthonába. Az aspangi temetőben gyertyát gyújtva küldtünk érte egy fohászt.

Utunk közben megtapasztaltuk, hogy az ős fenyvest – melyben méltósággal halhattak meg eddig a hatalmas fenyők – a profitéhes világ próbálja beszippantani. Nagy területek tátonganak üresen a tarvágás nyomaival. A hosszan elnyúló acélkerítés akadályozza az erdei vadak eddigi szabad mozgását, élelemhez jutását. Az ember mohó étvággyal mindent birtokolni akar. Szembe fordul a Teremtő tervével. Felfalja a jövőt is. A pénteki keresztút stációit hallgatva, átértékelhettük az életünket, a mindennapos zarándoklatunkat.

Haladunk a cél felé. Sokan időnként megtorpanunk, talán engedünk is a szerzés- és hatalomközpontú konzumvilág hazug csábításának. Út közben többen – hozzánk közel állók – eltávoztak, az út szűkül. Mi, régiek kevesebben leszünk, de jönnek újak. Vannak sebek, amik nem gyógyulnak be, de az ebből fakadó szenvedést felajánlva, érdemszerző lehet mások javára. És itt kap új értelmet a keresztúti elmélkedés: „Szenvedés nélkül nincs szeretet. Ha nem tudsz szenvedni, nem tudsz szeretni sem. Akkor pedig mit ér az életed?”

A Gencsapáti–Mariazell zarándoklatot, elindító Miszori Zoltán atya idén sajnos már nem járta velünk végig az utat. Emlékére a Nagysirató meredek oldalán egy kis táblát helyeztünk el. Elcsendesült szívvel köszöntük meg az Úrnak, hogy őt adta nekünk. Megérkeztünk Mariazellbe. Zúgtak a harangok. Letettük küzdelmes, bukdácsoló arasznyi életünk terhét, könnyét, fájdalmát Magyarország Nagyasszonyának lába elé.