A Kaposvári Egyházmegye új főpásztora május 18-án sajtótájékoztatót tartott a kaposvári püspökségen, Lőrincz Sándor újságíró, az egyházmegye kommunikációs bizottságának tagja; Kiss Iván marcali esperes, plébános, a kommunikációs bizottság vezetője, valamint a média munkatársainak részvételével.

Lőrincz Sándor, a Spiritus című egyházmegyei lap főszerkesztője bevezetőjében kiemelte: mivel az új főpásztor felszentelése és beiktatása után új kezdetet ígért, a sajtótájékoztató témája is erre épül. A Kaposvári Egyházmegye nagyobb figyelmet fordít a kommunikációra: szeretnék tudni, mit várnak tőlük a média képviselői, miben lehetnek segítségükre; és szeretnék, ha a sajtó az ő segítségükre lenne az örömhír továbbadásában. A nagy dolgok csendben történnek – mutatott rá a kaposvári újságíró. Hozzátette: ha az Egyház és a sajtó kölcsönös együttműködése a bizalomra épül, akkor lehetséges, hogy valóban úgy tudjuk terjeszteni az örömhírt, ahogy minden megkeresztelt embernek tennie kellene.

Az Egyházzal kapcsolatos kommunikációról szólva Varga László püspök így fogalmazott: „Elég hosszú utat kellett megtennünk. Annak idején, amikor elkezdtem szolgálatomat, a sekrestyébe és a templomba volt beszorítva a kereszténység.” Hangsúlyozta, hogy nagyon örül e lehetőségnek, és új kezdetre hívta a sajtó képviselőit. „Szeretném, ha az az örömhír és az a program, ami nálunk kétezer éves, közkincs lehetne mindenkinek. A térítés szándéka nélkül, mert – Ferenc pápát idézve – a kereszténység vonzással terjed, és »fertőzéssel«. Meg kell fertőzni az embereket a szeretet jó hírével.”

Püspökké szentelésekor és beiktatásakor szolgálatának két fő irányát jelölte meg: az irgalmat és az evangelizációt. Ezzel kapcsolatban a csütörtöki sajtótájékoztatón Varga László elmondta: „Amióta elfogadtam a hivatásomat a papságra, az életemet összekapcsolta a Jóisten a sebzett, megtört, beteg és szegény emberekkel. Ez folyamatosan végigkísérte az életemet, és ezt az utat szeretném folytatni most az egyházmegye főpásztoraként. Ki kell nyújtani a kezünket mindazok felé, akik szükségben vannak. Nem csak a látványos mélyszegénységben élőkre gondolok; azokra is, akiken nem látszik, és mégis megtört a szívük, a kapcsolataik, és segítségre szorulnak. Az a jó hír, amit az Egyház az evangéliumokból merítve tanít, nekik is örömhír és segítség, és tudja gyógyítani a kapcsolataikat. Ez az egyik vonal, amit egy szóval fogalmaztam meg a püspöki címeremben: az irgalom.”

A másik fő irányvonallal, az evangelizációval kapcsolatban a megyéspüspök kifejtette: szeretné, ha a sajtó munkatársaival együtt tudnák hordozni a felelősséget és növelni a világosságot, a jót, az igazságot és a szeretetet – eljuttatva minden nyitott szívű ember felé.

Kiss Iván marcali esperes, plébános – Juhász Juditot, a Magyar Művészeti Akadémia sajtófőnökét idézve – elmondta: azért kell kommunikálnunk a világgal, mert az Egyházról mindenkinek a rossz jut az eszébe. Hozzátette: „Szeretnénk, ha jó híreink is bekerülnének a sajtóba: hogy élő közösségeink vannak, hogy él az Egyház, hogy együtt dolgozunk önkormányzatokkal, iskolákkal; templomok újulnak meg.”

Varga László kiemelte: a sebzett, megtört embereknél, hajléktalanoknál az anyagi és a fizikai szenvedés vagy hiány mellett óriási lelki hiányt is tapasztalt az elmúlt évtizedekben. Ha tisztelni tudjuk az ember méltóságát, akár a sajtón keresztül, már gyógyítottunk; és ahogyan megszólítjuk vagy meghallgatjuk őket, már lehet gyógyító. Nagyon sokféle lehetőség van erre – hangoztatta a főpásztor, hozzáfűzve: „Úgy gondolom, hogy ebben akkor is tudunk lépni, ha esetleg anyagi szükségben vagyunk mi magunk is, és nem tudjuk azt a mérhetetlen mennyiségű hiányt, szenvedést orvosolni, amivel találkozunk.”

A Somogy Televízió munkatársának kérdésére, hogyan szeretné megszólítani a fiatalokat, az új megyéspüspök így fogalmazott: „Remélem, hogy találok olyan fiatalokat a körünkben, akik a neten lógnak, és beszélik azt a nyelvet, amit én nem beszélek; de velem beszélnek.” A szentelésekor is elhangzott éneket idézve – „meghívtál, hogy vízre lépjek” – elmondta: „Nem tudom, hogy a cölöpök hol vannak, viszont próbálok vízen járni, vagy ahogyan Ábrahámot meghívta az Úr: nem kapott térképet. Csak hinnie kellett, hogy amire meghívták, igaz, és mindig kapott jeleket. Egyik jeltől a másikig megyek, és meggyőződésem, hogy ha ebben az irányban, a fiatalok irányában, hűségesen, kitartóan lépkedek, akkor kinyílnak olyan lehetőségek is, amelyeket most nem látok, és ezeken keresztül sikerül megszólítani őket. Nekem is tanulnom kell ezt a nyelvet. Generációs különbség van köztük és köztem, de a Szentlélek örök fiatal. Érti a nyelvüket, az enyémet is, és akkor – meggyőződésem – sikerülni fog.”

A sajtó egyik munkatársának kérdése „az irgalmasság házaira” vonatkozott. Varga László válaszában elmondta: amikor kinevezéséről értesült, elkezdett dolgozni benne a Szentlélek, hogy milyen irányban nyisson. Abban biztos volt, hogy azt kell továbbvinnie, amit eddig tett, csak más formában, más lehetőségekkel, más felelősséggel. „Megpróbálom azt, amit annak idején plébánosként csináltam: befogadtam a sérülteket. Ezzel nem oldottam meg Somogy megye sérültjeinek a problémáját, viszont jelét adtam annak, hogy lehet másképpen, a sérült emberhez mint személyhez viszonyulni, anélkül hogy meg akarnám téríteni, csak egyszerűen szeretni és szolgálni – és ez a jel »fertőző« volt. Akik eljöttek arra plébániára a hat év alatt, amíg ott voltam, azok elkezdtek másként viszonyulni a saját környezetükben lévő sebzett, beteg emberekhez. Mert lehet másképpen. Ennek akarom jelét adni. Nem tudjuk megoldani a szociális problémákat, viszont ha odáig eljutunk – amit, ha jól emlékszem egy, a hajléktalanokkal kapcsolatos óriásplakáton láttam: Van nevük! –, hogy neve van, mert ő személy, akkor, ha ezt megkapja, elindul egy kölcsönös kapcsolat, elindul az örömhír. »Az irgalmasság házait« ilyen helyeknek és jeleknek szánom.”

A sérültekkel, betegekkel való kapcsolatáról is kérdezték a Kaposvári Egyházmegye új püspökét, aki beszámolt róla, hogy amikor kapcsolatba került a budapesti Marczibányi téri mozgássérültekkel, majd a Baba utcai légzésbénultakkal, a találkozás szíven találta. A velük való kapcsolatban azt tartja a legszebbnek, hogy felismerhette: „én is ugyanolyan sérült vagyok, mint ők; én is ugyanúgy segítségre, szeretetre szorulok, csak én máskor és másképpen vagyok sérült, mint ők. És elkezdtek szeretni tanítani. Azt hittem, hogy már tudok szeretni. Amikor később befogadtam a plébániára egy alkoholbeteget, kiderült, hogy hol tartok a szeretetben. Egy fél óra alatt elvitt a határokig, és megmutatta, hogy hol vannak a félelmeim, a nyomorúságaim, és hol kell nekem is gyógyulni.” Varga László elmondta, hogy a plébániára, maga mellé befogadott fogyatékkal élők megtanították szeretni, és a bizalom útján kölcsönösen gyógyultak a sebek. „Ez talán a legfontosabb, ami óriási hiánycikk. Nagyon nagy a félelem, a bizalmatlanság a családokban, a csoportokban, a különböző munkahelyeken, egyházakban. Megmutatták, hogy lehet járni a bizalom útján. Ezzel ajándékoztak meg. Elfogadtak a barátjuknak. Sokkal többet kaptam, mint amennyit adtam.”

A kérdésre, hogyan találkozott a karizmatikus megújulással, Varga László válaszában elmondta, hogy huszonhét éves korában nagyon beteg volt fizikailag, és ki akart lépni a papságból. „A nagyobb problémám az volt, hogy nem tudtam megélni azt, ami az evangélium szíve, közepe: az ellenség szeretetét. Nem tudtam megbocsátani azoknak, akik a barátaimat üldözték, börtönbe csukták vagy kínozták, és ezért állandóan szenvedtem, és tele voltam indulattal, haraggal, és úgy gondoltam, hogy így méltatlan vagyok arra, hogy pap maradjak. (...) Így találkoztam a karizmatikus megújulásban lévő papokkal, akiknek elmondtam, hogy el akarok menni a papságból, beteg vagyok; imádkozzanak értem. Rám tették a kezüket, imádkoztak, és a műtét előtt álló fekélyem egy pillanat alatt megszűnt, teljesen tünetmentes lettem. Ugyanaz az orvos diagnosztizálta a gyógyulást, aki műteni akart. De a nagyobb gyógyulás az volt, hogy megszabadultam a gyűlölet forrásától. Ez pedig az önmagam el nem fogadása. Mindent, amit magamban elvetettem, tagadtam, utáltam, azt kivetítettem az ellenségeimre. És ebből meggyógyítottak azzal, hogy az ima következtében életemben először el tudtam fogadni és átéltem, hogy feltétel nélkül, úgy szeret az Isten, ahogy vagyok. Ezt én magamról nem mertem elhinni; minden bűnözőről, minden börtöntöltelékről, akikkel találkoztam, hittem és hirdettem, hogy nagyon szeret benneteket az Isten, csak magamról nem tudtam elhinni. Ezt akkor kaptam ajándékba. Attól kezdve nem akartam elmenni sem a papságból, sem az Egyházból, csak pap akartam lenni. Ennek az örömében élek ma is, hogy feltétel nélkül szeret az Isten, és ezt valahogy tovább kell adnom.”

Forrás és fotó: Kaposvári Egyházmegye

Gátas Judit/Magyar Kurír