Kevin Connor filmje 1946-ban kezdődik. India kettészakad: a hinduk lakta, hatalmas kiterjedésű Indiára és a moszlim többségű Pakisztánra. India egyik legnagyobb városában, Calcuttában, a harcok állandósulnak a két vallás hívei között. A nyomor egészen elképesztő. Tartalmilag egymástól homlokegyenest különböző képsorokat látunk, a templomban a loreto rend szerzetes nővérei – köztük Teréz nővér – veszik magukhoz a szeretet-Isten, Krisztus szent testét, az Urat dicsőítő ének zeng, miközben odakint tombol az erőszak, egyenruhás katonák verik a civileket, tüntetőket, végeláthatatlan hosszúságú sorok várakoznak élelemért, vízért, mindenütt a nyomor, a lepusztultság képei.

A harcok miatt elfogy az élelem a loreto rend iskolájában, ahol Teréz nővér az igazgatónő, földrajzot tanít a többségében jómódú növendékeinek. Kétszáz diákról van szó, akiknek kenyérre van szükségük. Teréz nővér egyik rendtársával, Gabriella nővérrel kimegy az erőszak dúlta városba, vállalva az ezzel járó veszélyeket. Egy brit tiszt segítségével több zsák búzához jutnak. Miközben a gépkocsi végighajt a városon, éhező, nyomorgó tömegek nyújtják feléjük a kezüket, élelemért könyörögnek. Teréz nővért megrendíti a látvány, rádöbben arra, hogy mennyi nélkülöző ember él odakint, s hogy nekik a zárdában mennyi előjoguk van. Emiatt súlyos lelkiismeret-furdalást érez.

A következő mozzanat, hogy az identitásválságba – vajon valóban azt teszi-e, amit Isten kíván tőle – került Teréz nővért meditációra küldi lelkiatyja, Van Exem atya, hogy az elmélyült imádkozás és a csend révén találja meg újra régi önmagát. Minden Isten elrendezett terve szerint történik. Teréz anya a pályaudvaron egy beteg, öreg koldust pillant meg, aki esdekelve nyújtja ki feléje a kezét, miközben szünet nélkül hajtogatja: „Szomjas vagyok… Szomjas vagyok…” Eszünkbe juthatnak Jézus szavai a keresztfán: „Szomjazom!” (Jn 20,28.). Teréz anya képtelen szabadulni a látványtól, s nem csupán hiszi, de bizonyos benne: maga Isten szólt hozzá a beteg, öreg koldus képében: „Azt akarja, kövessem a nyomornegyedekbe, és segítsek a legszegényebbeken… ez hívás. A legnagyobb hívás mind közt.”

Teréz anya elhatározásához különbözőképpen reagálnak elöljárói. Périer érsek óvatos, a loretóiak rendfőnöknője elutasító, Van Exem atya megértő. Ő áll ki kezdetektől fogva egyértelműen Teréz nővér mellett, lelkileg is azonosul vele, s maximálisan hisz benne, hogy semmi mást nem akar, csak követni Isten akaratát: „Ő csak azt szeretné, ha a falakon kívül dolgozna… nagyon meggyőzően beszélt. Hogy minden indiai férfi, nő és gyermek arcában megtalálhatjuk Jézus Krisztusét. Isten megtévesztő álruhájának nevezi.”

Teréz nővér hite végtelen, valóban hegyeket mozgató. Legyőzve az ellene feszülő erőket, kezdi meg szeretetszolgálatát, teljesen egyedül, hitét maximálisan Istenbe vetve, Kalkutta nyomornegyedében. A szegénység rettenetes, a mélynyomorban vegetáló indiaiak abból élnek, hogy a szeméthegyen guberálnak, kiválogatják az eladható dogokat, amikért csekélyke pénzhez jutnak. A gyerekek nem járnak iskolába, a súlyos, gyógyíthatatlannak nyilvánított betegek az utcán hevernek, senki nem törődik velük, levegőnek tekintik őket. Teréz nővér észrevesz egy haldokló öregasszonyt, akit azonban nem akarnak befogadni a kórházban. Ám ő nem hagyja lerázni magát, karjaiba veszi a nyomorultat, mintha egy Pieta-kép elevenedne meg előttünk. Látva Teréz nővér eltökéltségét, az ápolónő, aki először hallani sem akart arról, hogy befogadja a reménytelen esetnek látszó beteget, elintézi az orvosoknál, hogy mégis felvegyék őt a kórházba.

Teréz anya szeretete végtelen, mindenkire kiterjedő, de határozottsága is ugyanilyen erős. Soha nem tesz semmit magáért, mindent csak másokért. Hatása alól senki nem tudja kivonni magát. Az indiai rendőrkapitány, aki az európai gyarmatosítókat – keresztényeket – hibáztatja India ezerféle bajáért, éppúgy megenyhül irányába, mint az őt kezdetben gyűlölködve fogadó hindu hívők.

Az egyik jelenetben a feltüzelt fanatikusok tüntetnek Teréz anya ellen, amiért Káli istennő egykori szentélyében rendezte be a Haldoklók Házát, hogy legyen a gyógyíthatatlan betegeknek hol méltóképpen meghalniuk. A betegek között ott van az a magatehetetlen hindu is, aki szenvedélyesen gyűlöli Teréz anyát és nővéreit. Minden kórházból elküldték őt, mint menthetetlent, akivel fölösleges foglalkozni, a Szeretet Misszionáriusai azonban befogadták és odaadóan ápolják. A hindu férfi képtelen ezt felfogni: „Hogy tud engem ápolni, amikor megvetem magát?” – kérdezi Teréz anyától. „Mert szeretem. Úgy szeretem, ahogy az Isten” – válaszolja Teréz anya, s ez a mindenkire kivétel nélkül kiterjedő krisztusi szeretet az, ami mozgatja őt és nővértársait, ezzel a lelkülettel „szívvel és lélekkel” szolgálják a szegények legszegényebbjeit. Közben az őrjöngve tüntető, romboló fanatikusok oldalán álló rendőrfőnök sürgeti Teréz anyát és nővéreit, hogy hagyják el az épületet, a betegeket majd elhelyezik valahol. Teréz anya kimegy a tüntetőkhöz és megkéri a rendőrfőnököt, hogy menjen be az épületbe, győződjön meg róla, hogy nem halállal, hanem élettel van tele a ház. A rendőrfőnök némi hezitálás után teljesíti Teréz anya kérését. Süt belőle az ellenséges indulat, az eltökéltség, hogy kiürítteti az épületet. Ám körülnézve a házban, megtorpan. A kamera közelről mutatja a magatehetetlen, földön heverő, csontsovány testeket, a véres, elgennyesedett sebeket, az arcon, a lábon, a kézen, minden testrészen, a dongók rajzását a haldoklók körül, a nővérek önként vállalt, önfeláldozó szolgálatát. A rendőrkapitány arcára kiül a döbbenet. Amikor pedig meglátja a beteg hindut, nem akar hinni a szemének. Ő pedig a szegények iránti felelősségére figyelmezteti: „Emlékezz Mahatma Gandhi szavaira. Gondoljunk a legszegényebb és legelesettebb emberekre, akiket valaha láttunk. Kérdezzük meg önmagunkat, hogy a lépés, amit fontolgatunk, bárkinek hasznára lesz-e? Mit fognak kapni a szegény emberek?” A rendőrfőnök nem válaszol, megfordul, kisiet az épületből. Érezni, hogy lélekben más ember lett, mint amilyen volt, mielőtt bejött volna a házba. A tüntetőkhöz fordul és azt mondja: „Megígértem, hogy eltávolítom innen ezt a nőt. És fogom is. Eltávolítom mindőjüket, amint azt látom, hogy ti, az anyáitok, nővéreitek és feleségeitek, idejönnek nap mint nap és elvégzik azt a munkát, amit ők végeztek.”

Érzékelteti a film emellett azt is, hogy Teréz anyának mennyi értetlenséggel kellett szembenéznie szívvel és lélekkel végzett küldetése teljesítése közben. Még Périer érsek – aki aztán közbejár Rómánál, hogy a Szentszék engedélyezze a Szeretet Misszionáriusinak megalapítását – sem érti először, hogy Teréz anya növendékei közül miért követik őt többen is, hiszen mindenük megvan, előttük az egész élet, miért választják mégis a teljes nincstelenséget, a lemondást a földi javakról. Az egykori brit haditudósító, Harry Harper, aki pedig egyike a legfőbb támogatójának, Teréz anya munkájának az értelmét kérdőjelezi meg, hiszen a szenvedés, a szegénység és az erőszak semmit sem csökkent a világban a Szeretet Misszionáriusinak tevékenysége során. Harry elfeledkezik Jézus szavairól: „Szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek” (Jn 12,8). Ez pedig azt is jelenti, hogy akinek jobban megy, annak kötelessége odafigyelni a nyomorult körülmények között élőkre, és lehetőségeihez képest segítenie rajtuk. Ahogy Teréz anya fogalmazza meg a filmben, a Nobel-békedíj átvételekor: „Ha hátat fordítunk a szegényeknek, Istennek fordítunk hátat. És halálunk óráján mindannyiunkat aszerint fognak megítélni, hogy mit tettünk és mit teszünk a szegényekért.” Harry Harper azt sem érti, hogyan tud Teréz anya mindenkinek megbocsátani: „Hogy tudja megbocsátani az erőszakot, a romlottságot? Miért nem dühös soha?” Teréz anya válaszából azonban kiderül. „Dühös vagyok, Mr. Harper. Gyakran vagyok az. Ha elhagyott gyereket találok, dühös vagyok… Dühös voltam, amikor láttam fiatal lányokat megerőszakolni a háborúban. Dühös vagyok. De meg kell bocsátanom, különben hogyan végezzem a munkámat? Megbocsátok, de nem törődöm bele.”

A filmben ábrázolt Teréz anyát jellemzik mindazok a tulajdonságok, melyek életében is jellemezték. Mindenekelőtt az élet végtelen tisztelete. Vallja, hogy „Az élet minden pillanatának végtelen értéke van, hiszen minden ember fontos, mindegy, milyen beteg, mindegy, milyen állapotban van.” Megkülönböztetés nélkül segít minden rászorulón, mert felismeri benne a szenvedő Krisztust. Amikor egyik növendéke aggodalmát fejezi ki, hogy a harcokban megsebesült muszlimokat nem szabad ápolni, mert ők az erőszak hirdetői és cselekvői, azt válaszolja: „Mindenkin segítünk, akinek szüksége van. Hinduk, muszlimok, Isten számára nincs különbség.” S egyetlen pillanatra sem gondolja azt, hogy az érdem az övé lenne, mint mondja: „Csak az a fontos, hogy a szegényeket szolgáljuk. Isten műve, nem az enyém.”

Kevin Connor filmje a mindennapi cselekedetekben megmutatkozó, mindenkire kiterjedő szolgáló szeretetet mutatja be Teréz anya és nővértársai történetében, mellőzve a hatásvadász elemeket. A film végén mégis úgy érezzük, lelkileg gazdagabbak lettünk, mint előtte voltunk, s talán nagyobb empátiával tekintünk ezután az élet kitaszítottjaira, keresve az alkalmat, miként tudnánk segíteni rajtuk.

Teréz anya – Isten szegényeinek a nevében
(Angol-amerikai-német filmdráma, 95 perc, 1997.)
Rendező Kevin Connor
Forgatókönyvíró: Jan Hartman, Dominique LaPierre, Carol Kaplan
Főbb szereplők:
Geraldine Chaplin: Teréz anya
Keene Curtis: Van Exem atya
William Katt: Harry Harper
(Kiadta és forgalmazza: Etalon Film Kft., 2012.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír