„Olykor azt gondoljuk, a szegénység éhesnek, mezítelennek és hontalannak lenni. Mégis a legnagyobb szegénység nemkívántnak, nem szeretettnek lenni és tudni, hogy senki sem törődik veled. El kell kezdenünk gyógyítani ezt a szegénységet a saját otthonainkban.” Ez az egyik kedvenc idézetem Teréz anyától, akinek égi születésnapját szeptember 5-én ünnepeljük.

A következő mondatára akkor figyeltem fel, amikor még nem tartoztam a hívők táborába: “A ma legnagyobb betegsége nem a lepra, sem a tuberkulózis, hanem a nemkívántság és kivetettség érzése.” Teréz anya az „ellenérték nélküli adás” szimbolikus figurája lett, akit az Állítsátok meg Terézanyut! című, Rácz Zsuzsa által jegyzett könyv ismertté tett a nem hívők körében is. 2002-ben, a regény alapján rendezett film moziba kerülése idején én is csak azt tudtam Teréz anyáról, ami a média szemüvegén átjött. Azt, hogy Indiában leprásokat gyógyít, amiért Nobel-békedíjat kapott.

Saját élethivatásáról: „Úgy érezzük, mindaz, amit teszünk, csak csepp a tengerben. De a tenger is kisebb lenne a nélkül a csepp nélkül.” „A csoda nem az, hogy végezzük a munkánkat, hanem hogy ez boldogít minket.”

Pedig Teréz anya ennél sokkal több. Agnes Gonxha Bojaxhiu néven született Albániában, a mai Szkopjéban 1910-ben. Kilencéves volt, amikor meghalt az édesapja, ezután az anya kézimunkaüzletükből tartotta el a családot, Ágnest és két testvérét. Anyjuk fontos alakja volt a helyi egyházközségnek, támogatta a szegényeket. Bár a kislány állami iskolába járt, de tagja lett a Mária Kongregációnak. Ebben az időben külföldi jezsuiták misszióztak a környéken, talán ennek hatására 18 évesen az írországi Loreto nővérekhez jelentkezett barátnőjével, Betikával az angolkisasszonyok rendjébe, hogy velük Indiába mehessen missziós nővérnek. A rend néhány hónap felkészítés után Indiába, Dardzsilingbe küldte. Szerzetesi fogadalmát itt tette le 1931-ben, a Teréz nevet Lisieux-i Szent Teréz iránti tiszteletből választotta. 1930-tól tizennyolc éven keresztül földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában, amit 1944-től igazgatott is.

„Az abortusz „gyilkosság az anya méhében... A gyermek Isten ajándéka. Ha nem akarják őt, adják nekem.” „Az abortusz a béke legnagyobb ellensége, mert ha az anya megölheti saját gyermekét, mi akadályoz meg engem abban, hogy megöljelek téged, vagy téged, hogy megölj engem? Valójában semmi.” “Olyan döntést hozni, hogy a gyermeknek meg kell halnia ahhoz, hogy saját akaratunk szerint éljünk – ez nyomorúságos.”

1946 szeptemberében Dardzsilingbe utazott egy lelkigyakorlatra. A vonaton a harmadosztályú kocsiban látta meg először azt a végtelen nagy nyomort, amelyben az indiaiak többsége ma is él. Ekkor érzett küldetést arra, hogy elhagyja a kolostor kényelmét, és Jézust követve a szegények között éljen. 1948-ban Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Fehér szárit öltött, és Patnába ment a missziós orvosnővérekhez, ahol megkapta az egészségügyi alapképzést. Visszatért Kalkuttába, a Szegények Kis Nővéreihez, és hamarosan megnyitotta nyomortelepi iskoláját. Nemsokára segítőkre talált, és elkezdték támogatni az egyházi szervezetek és a városi hatóságok is.

“Istent látom minden emberi lényben. Amikor a leprások sebeit mosom, úgy érzem, mintha magát az Urat ápolnám. Hát nem egy csodálatos tapasztalat?” (Interjú, 1974) “Amikor ezt a pusztaságot látom, haragot érzek. Egyébként nem engedem meg magamnak a haragot, de miután láttam Etiópiát, nem tudok ezen segíteni." (Washington, 1984) “A legszörnyűbb szegénység a magány és az az érzés, hogy senki sem szeret minket.”

Szerzetesrendet alapított Szeretet Misszionáriusai néven, amelynek küldetése az volt, „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, a társadalomból kitaszítottak, és akiket mindenki elkerül.”

A rend a hatvanas években Indiában nyitott otthonokat, majd szerte a világon. 1979-ben Teréz anyának ítélték a Nobel-békedíjat, amelynek átvételekor rövid beszédet mondott: „Hogyan segíthetjük elő a világbékét? Menjünk haza, és szeressük a családunkat.” A díjjal járó összeget Kalkutta szegényeire fordította. Az itteni rendházát 1986-ban II. János Pál pápa is meglátogatta – a napot, amelyen a látogatás történt, Teréz anya élete legboldogabb napjának nevezte.

“Azt gondolom, hogy a mai világ fejtetőre van állítva, és sok a szenvedés azért, mert oly kevés a szeretet az otthonokban és a családi életben. Nincs időnk a gyermekeinkre, nincs időnk egymásra, nincs időnk élni egymás jelenlétében.”

1983-ban Teréz anya II. János Pálnál tett látogatása során szívrohamot kapott. Néhány évvel később pacemakert ültettek a szívébe, és ezt követően egyre többet betegeskedett. Kilenc nappal 87. születésnapja után, 1997-ben halt meg. Annak ellenére, hogy India nem keresztény ország, Teréz anya halálakor háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el, és az idős apáca állami temetést kapott. 2003-ban II. János Pál pápa csaknem negyedmillió zarándok jelenlétében boldoggá avatta Teréz anyát.

Ez lenne hát a nem mindennapi életrajz, amit számomra tovább mélyít az a néhány levél, amely nemrégen látott napvilágot egy kötetben. (Mother Teresa: Come Be My Light – Légy a világosságom)

Ebben a könyvben Teréz anya és gyóntatói illetve felettesei több mint hatvan éven keresztül folytatott levelezése olvasható. A kötet szerkesztője, Brian Kolodiejchuk szerint Teréz anya sem az életében, sem a szívében, sem az Oltáriszentségben nem érezte Isten jelenlétét. A levelekben sokszor előfordulnak olyan szavak, mint szárazság, sötétség, magány. Egy ponton a pokolhoz hasonlítja szenvedését, és azt írja, hogy elkezdett kételkedni a menny és Isten létezésében. „A mosoly – írja – maszk vagy fátyol, amely mindent eltakar.”

Teréz anya „sötét” időszaka már a negyvenes években elkezdődött, nem sokkal azután, hogy megkezdte a szegények érdekében folytatott szolgálatát Kalkuttában. Bár egyre sikeresebb lett a szolgálatban, szellemileg annál mélyebbre került. Úgy emlékszik, többször előfordult, hogy felkészült a beszélgetésre egy gyóntatóval, de aztán képtelen volt elmondani a problémáját. Egyszer azonban, amikor 1958-ban meghalt XII. Piusz, az apáca az elhunyt pápához imádkozott. Válaszként „eltűnt a hosszú sötétség”, amely tíz éve tartott. Igaz, néhány hét múlva újra azt mondta, hogy „alagútban” érzi magát. Teréz anya végül elfogadta azt a hiányt, amely az életében Jézus helyét évtizedekig betöltötte.

Az apáca az ötvenes években segítségért fordult Joseph Neunerhez, aki azt sugallta, hogy az életében megtapasztalt hiány a Krisztusért való szenvedés „szellemi oldala”. Neuner szerint az, hogy valaki érzi Jézust, nem az egyetlen bizonyítéka jelenlétének, és az Isten után való vágyakozása „biztos jele” az Ő „rejtett jelenlétének”. Ez a magyarázat valamelyest felszabadította Teréz anyát, azonban a következő években ismét jéghegyként írja le a saját szívét, és néha attól tartott, hogy talán árulója lesz Jézusnak, mint annak idején Júdás.
Katolikus és keresztény méltatói azonban ennek ellenére sem fordultak el tőle, sőt szerintük éppen ez a bizonyíték a végtelenül nagy hitre, amely ilyen körülmények között sem tagadta meg az Istent.

A szeretetről: „Ha elítélitek az embereket, nincs időtök szeretni őket.” „Igyekszem a szegényeknek szeretetből nyújtani azt, amit a gazdagok pénzért kapnak. Nem, én nem érinteném meg a leprást ezer fontért sem; de Isten iránti szeretetből örömmel ápolom.” „Megismertem a paradoxont, ha fájdalomig szerettek, a fájdalom eltűnik és csak a szeretet marad.” „Nem vagyok biztos abban, milyen lesz a mennyben, de egyet biztosan tudok. Ha meghalunk és eljön az idő, hogy az Úr ítéljen fölöttünk, NEM azt kérdezi majd: mennyi jót tettünk életünkben, hanem mennyi SZERETETTEL tettük.”