Ferenc pápa elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapját, melyet a liturgiában pünkösdvasárnap utáni hétfőn fogunk ünnepelni. Az új liturgikus emléknapról Kovács Zoltán mariológus írt elemzést. 

Bevezetés

Ferenc pápa rendelkezése nyomán 2018. március 3-án az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapját, melyet a liturgiában pünkösdvasárnap utáni hétfőn fogunk ünnepelni.

Hazánkban még latin szertartású hívek is, ahol nagyobb számmal összegyűlnek, és amennyiben a liturgia szabályai engedik, gyakran még a pünkösdvasárnap utáni napon is – azaz „pünkösdhétfőn”, ahogy a polgári naptárakban is találjuk – a Szentlélek eljövetelét helyezték az imádságos figyelem középpontjába. Az idei évtől bevezetett, és éppen erre a napra helyezett liturgikus emléknap némiképp „új helyzetet teremt”, hiszen az ilyen kötelező emléknapon csak „komoly igény vagy lelkipásztori érdek alapján a templomigazgató vagy a miséző pap megítélése szerint vehetők a különféle alkalmakra szóló és votív misék” (Direktórium, 11; illetve ld. a Római misekönyv általános rendelkezései, 376.), tehát, amennyiben az adott esztendőben magasabb rendű ünnep nem írja felül, pünkösd utáni hétfőn az Egyház Anyjának emléknapja lesz „alapértelmezett”.

Az Egyház Anyja titulus, mellyel 1980 óta a loretói litániában is megszólítjuk a Szűzanyát, jóllehet sokak számára idegenül hangzik, közelebb hozza a hívők számára Mária istenanyaságának azt a „kiterjesztését”, melyet Fiának misztikus Teste, az Egyház irányában él meg, és amelynek köszönhetően mi magunk, Krisztusban megkeresztelt emberekként Máriára mint égi Édesanyánkra tekinthetünk. Valóságos, „hús-vér” anyaságról Mária esetében nyilvánvalóan csak Fiának irányában beszélhetünk, és ezt joggal hívhatjuk istenanyaságnak, mert az Igét foganta és Jézus Krisztust szülte világra, aki „valóságos Isten és valóságos ember”. Az Egyház Anyja titulus mögött az Egyház irányában nem szülőanyaságot feltételezünk, hiszen Mária nem fizikai értelemben „szüli” az Egyházat, illetve annak tagjait, hanem lelki értelemben. Hasonlóan ahhoz a kapcsolathoz, mely a „szeretett tanítvány”, János apostol és az Istenszülő között áll fenn attól a perctől, hogy a kereszten haldokló Jézus egymásra bízza őket.

1. „Íme, a te anyád!” (Jn 19,27)

Mint egy „végrendelet”, úgy hangoznak a kereszten Jézus ezen szavai. Mária és János jövője, és velük együtt a tanítványok, az Egyház jövője „megpecsételődött”: Jézus Anyját Jánosra, Jánost pedig Anyjára hagyja. Az Üdvözítő felbecsülhetetlen értéket hagy maga után: Édesanyját. Ez is jele és kifejezése annak a szeretetnek és gondviselésnek, mellyel Jézus az övéi, vagyis az Egyház tagjai iránt viseltetik.

„Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett” (19,28) – írja János ezt követően. A „beteljesedésnek” tehát része volt, hogy Jézus Máriát az Egyházra bízta, melyet ott és akkor János apostol jelenített meg. Jézus gyermeki gondoskodása édesanyjáról, illetve a Szűzanya lelki anyaságának kifejezése így jelennek meg János megfogalmazásában.

Az Egyház szimbóluma itt „a szeretett tanítvány”, aki most már saját anyjaként is tekint Jézus Anyjára. Mária lelki anyasága egyetemes, mert az üdvösség műve is egyetemes. Mély lelki anyaság fűzi mindazokhoz, akik a keresztség által a kegyelem rendjében Fiának testvéreivé lettek, így a totus Christus irányában teljesedik ki igazán istenanyasága.

„Házába fogadta őt a tanítvány.” (Jn 19,27) Az eredeti szöveg mélyebb értelmű: „eis ta idia”, vagyis: a dolgai közé, „mindenébe” befogadta. Fizikai és lelki „házába”, emberi és keresztény valóságába fogadja János apostol Máriát, mellyel valódi életközösség születik, de ez nem marad egyéni életük része, hanem az Egyház dimenziójában él tovább: Mária lelki anyaságában és János apostoli küldetésében, melyet maga az Istenszülő segít. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – állapítja meg János keserűen az Igéről evangéliumának prológusában (1,11). Most pedig épp maga János lesz az, aki befogadja Jézust és ajándékát: Édesanyját. Anyai támaszt is kapott az egész Egyház Isten Atyasága mellé (nem a helyett!). A kereszten haldokló Mester nem hagyta magára tanítványait.

Ez a rész rámutat Mária együttes szenvedésére (compassio) is megváltó Fiával, részesedésére az üdvösséget hozó szenvedésből.

2. Új liturgikus emléknap, mint „pünkösd folytatása”

A liturgikus emléknap megválasztása átgondolt döntés eredménye, hiszen az Istenszülő közbenjáró imájának nagyon is köze van a pünkösdi Lélek-áradáshoz: „ott volt a teremben, ahol az apostolok arra készültek, hogy átvegyék a Szentléleknek, az igazság lelkének ezt a küldetését” (II. János Pál, Redemptoris Mater, 26). Az apostolok cselekedeteiben olvassuk ugyanis a tanítványokról: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (1,14).

Az angyali üdvözlet és a pünkösdi Lélek-áradás közötti egyik szembetűnő párhuzam: Gábor angyal a Magasságbeli erejéről (Lk 1,35) beszél, Jézus ígérete pedig így szól: „Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg fel nem öltitek a Magasságból való erőt” (Lk 24,49). Az angyali üdvözletkor Máriára száll le a Szentlélek, pünkösdkor az apostolokra és az ott jelenlévőkre (feltételezhetően Mária nemcsak előzetesen imádkozott a tanítványokkal együtt, hanem a Lélek-áradásnak is részese lehetett). A Szentlélek befogadása tanúságtételt eredményez, hiszen a Szűzanya már a Magnificatban is így szól: „Nagy dolgot tett velem a Hatalmas”, a tanítványok pedig pünkösdkor Máriával együtt Isten „nagy tetteit” hirdetik a Szentlélekben (ApCsel 2, 11).

Mária az Egyház liturgikus cselekményeiben, amikor egyszerű, de a Lélektől áthatott szavaink egyesülnek a mennyei Liturgia istendicséretével, maga is velünk imádkozik, mert tagja a szentek közösségének, és mert az üdvösség művében elválaszthatatlan Fiától.

Mária, az Egyház Anyja (Ptujka Gora, Szlovénia)

3. Ősmintája és anyja az Egyháznak

Szent Ambrusnál (IV. század) találkozunk először az Egyház ősmintája, („Ecclesiae typus”) kifejezéssel, mely Máriának a megkereszteltek iránt megmutatkozó anyaságában is kifejeződik (Expositio in Lc 2,7, in PL 15, 1555BC). A gondolat megjelenik Szent Ágostonnál is, aki az Egyházat Christus totus-ként szemléli, tehát ha Mária anyja a Főnek, akkor a teljes Krisztusnak, vagyis az Egyháznak is (De sancta virginitate VI, 6, in PL 40, 399). Az ő tanításuk elevenedik fel a Lumen gentium konstitúció VIII. fejezetében is: az Egyház iránti lelki anyaság témája Máriára tekintve tehát nem a Zsinat valamiféle „új vívmánya”. Jóllehet az Egyház Anyja titulus itt még nem jelenik meg, de tartalma kiolvasható a dokumentum szövegéből: Mária anyai feladata semmiképp sem homályosítja el, nem is csökkenti Krisztus … egyetlen közvetítő szerepét, hanem éppen erejét mutatja meg. A Boldogságos Szűz minden hatása az emberekre az üdvösség rendjében nem a dolog belső természetéből, hanem az isteni tetszésből ered és Krisztus túláradó érdemeiből fakad, Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettől függ és minden hatékonyságát belőle meríti; a hívőknek Krisztussal való egyesülését pedig egyáltalán nem akadályozza, hanem éppen előmozdítja (LG 60).

Boldog VI. Pál pápa, aki 1964. november 21-én mondott homíliájában „hivatalosan” az Egyház Anyjának nevezte Máriát (vö. AAS 56 (1964), 1015) sem olyan értelemben szorgalmazta a Mater Ecclesiae titulust, mintha Mária „hús-vér szülőanyja” volna magának az Egyháznak, hanem Máriának a Krisztusban megkereszteltekkel és ezáltal az Egyház tagjaival fennálló lelki anyaságát kívánta hangsúlyozni. Ennek tartalmát később Szent II. János Pál pápa is elmélyítette a Redemptoris Mater körlevél II. fejezetében.

Mária és az Egyház viszonyában különösen is kiemelhetünk három jegyet, mely mindkettőjük közös jellemzője. Nemcsak az Istenszülő anya, hanem az Egyház is, hiszen a keresztség szentsége által a Szentlélek erejében új tagoknak ad életet Krisztus Testében, és táplálja, erősíti is azokat. Nemcsak Máriáról mondható, hogy szűz, hanem az Egyházról is, hiszen – bár tagjainak emberi vonásai miatt nem morális, hanem ontológiai értelemben – szent, Istennek szentelt és megszentelő. Végül pedig, mindkettőjükre jellemző a jegyesi állapot megélése. A „már és még nem” állapot eszkatológiai feszültsége érzékelhető az Egyházban, hiszen már Krisztusban él, de még vár rá a Jegyesével való teljes egyesülés. Mária is átélte ennek a jegyesi állapotnak a jellegzetes „erőterét” (itt inkább az Istennel való kapcsolatára utalunk, lásd népénekünkben: „Szentlélek mátkája”, nem Józseffel fennálló jegyesi kapcsolatára), de ő már – megdicsőülésének köszönhetően – a teljesség állapotát élvezi.

4. Akadálya vagy segítője az ökumenikus párbeszédnek?

Az istenanyaság elfogadása és szemlélése a Szentháromság nevében megkereszteltek közötti párbeszédnek nem lehet akadálya, hiszen mindazok, aki vallják, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, nem tagadhatják, hogy az ő Anyja valóban Istenszülő, akinek lelki értelemben szintén anyaként igencsak „köze van” a keresztényekhez. Amint az Egyház küldetése egyetemes, úgy Mária lelki anyasága is.

Az Egyház Anyja címet, noha nem katolikus részről sokan vonakodva fogadják, lehet igen jól is értelmezni: a Mater Ecclesiae mindig a mater unitatis (= az egység anyja) is. Erősebben kapcsolja össze az Egyház tagjait egymással és a Fővel. VI. Pál emlékeztet erre az ökumenikus szempontból egységesítő feladatra a (cím) kihirdetése alkalmával, tekintettel az összes megkeresztelt egységére. Mária nem akadály, hanem ösztönzés a hit egységére az egyetlen Egyházban (SCHEFFCZYK, L. – ZIEGENAUS, A., Mária az üdvtörténetben, 190).

Befejező gondolatok

A „szeretett tanítvány”, János apostol „házába fogadta” Máriát. A „mai szeretett tanítványok”, Krisztus Testének tagjai mi vagyunk, ezért Isten újszövetségi népe ma is és minden időben méltán tekinthet gyermeki szeretettel égi Édesanyjára. Az Anyaszentegyház az Egyház szent Anyját látja az Istenszülőben. Szent II. János Pál pápa tanítása is ebben erősít meg:

Mária elválaszthatatlan Krisztus misztériumától, és így kezdettől elválaszthatatlanul hozzátartozik az Egyház misztériumához is, annak születésétől fogva. Ahhoz tehát, ami az Egyház alapját kezdetben adta, és mindahhoz, amivé az Egyháznak válnia kell, örökké, nemzedékről nemzedékre a föld minden népei között, hozzátartozik az, „aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Mária hite, amely Isten és az emberek új és örök szövetségének kezdetét jelzi Jézus Krisztusban, ez a hősies hit mintegy megelőzi az Egyház apostoli tanúságát és megmarad az Egyház szívében, elrejtve mint Isten kinyilatkoztatásának különleges öröksége. Mindazok, akik nemzedékről nemzedékre elfogadják az Egyház apostoli tanúságát, részesülnek ebből a titokteljes örökségből, mint ahogy bizonyos mértékben részesülnek Mária hitében is. (RM 27)

A földi zarándokútját járó Egyház nap mint nap megtapasztalja Mária anyai közelségében, hogy küzdelmeiben nincs egyedül. Anyai kéz vezeti Isten népét az üdvösség útján. Az égen feltűnő nagy jel (vö. Jel 12,1), a megdicsőült Istenszülő számunkra nem valami távoli, szép szimbólum, hanem az Egyház reménycsillaga: Isten népe a teljességre, az örök boldogságra hivatott. Róma emeritus püspöke, XVI. Benedek pápa 2005-ben Nagyboldogasszony ünnepén elhangzott homíliájának gondolatai segítsenek bennünket, hogy felismerjük Máriának, az Egyház Anyjának mennyei, ugyanakkor hozzánk nagyon is közeli gondoskodásának, szerető figyelmének örömteli valóságát: „A mennyben van egy édesanyánk. Az ég nyitva áll, a mennyországnak szíve van”.

Fotó: Vatican News

Kovács Zoltán/Magyar Kurír