Jézus példabeszéde az evangélista bevezetője szerint arról szól, hogy „szüntelenül kell imádkozni.” Amikor ezt olvassuk, elfoghat minket a bizonytalanság: Lehet-e földi időnk teljesen az Istené? Vajon Jézus felszólítása csupán szónoki túlzás, vagy valóban életeszmény, amire törekedhetünk? S hogyan lássunk neki, amikor túlterhelt időbeosztásunkban legtöbbször még napi fél órát is nehezen szakítunk az imádságra? Ha nem akarjuk elintézni a kérdést azzal, hogy végső soron minden imádság, amit megfelelő lelkülettel cselekszünk, akkor érdemes odafigyelnünk a jézusi példabeszéd néhány elemére.

A benne szereplő özvegyasszony két dolgot tud nagyon biztosan: az egyik, hogy az igazság oldalán áll, a másik pedig, hogy saját erejéből képtelen annak érvényt szerezni. Eszköztelenségében és az igazsághoz való ragaszkodásában egyetlen lehetősége, ha szüntelenül azt keresi, aki nála hatalmasabb, akinek van ereje és lehetősége érvényt szerezni annak, ami számára fontos. Bizonyos időközönként újra meg újra megkeresi, szólítja a bírót, nem adja fel, mindennapjait átszövi az igazság vágya, s ezzel a magatartásával válik Jézus számára az állandó imádság mintájává.

Lefordítva ezt a mi mindennapjainkra, azt mondhatnánk, hogy ha nem is lehet mindig imádkozni, de törekedhetünk az idő egészének megszentelésére azáltal, hogy tevékenységeinket az imádságra fenntartott időkkel vesszük körbe, ezekbe ágyazzuk. Kellenek a napunkban olyan idők, amik csak arról szólnak, hogy jelen vagyunk Isten számára, és töltekezünk. Azért, hogy amikor a feladatok és mások igényei sokfelé indítanak és szétszórnának minket, képesek legyünk megőrizni a fókuszt, és élő maradjon a kapcsolatunk azzal, aki minden tevékenységünk alapja és végső célja. 

A korai szerzetesi világban megjelent az igény, hogy az ember a munkát ötvözze az imádsággal, mégpedig úgy, hogy ne csak bizonyos időközönként tartson „imaszünetet”, hanem a gondolatait lehetőleg mindig Isten és az ő munkálkodása töltse be. Emiatt a nap folyamán szüntelenül ismételgettek bizonyos választott szentírási mondatokat, ezekkel imádkoztak, így keresve a szavak mély értelmét, így küzdve meg a kísértésekkel, s így menekülve a szétszórtság és az unalom elől. Az idők során a formulák sokfélesége átadta a helyét annak az imádságnak, amit Jézus-ima néven ismerünk. Jézus hatalmas nevét vagy az „Uram, Jézus, Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” mondatot ismételgetni, s ezt bármilyen tevékenység közepette összekapcsolni a légzéssel, esetleg a szívveréssel – ez a szüntelen ima biztos útja a keleti szerzetesek szerint. 

A szüntelen imádság konkrét útjánál, módszerénél, esetleg „technikájánál” azonban sokkal előbbre való a vágyakozás, a figyelem ébren tartása. Hiszen az imádság nem más, mint az Istenre irányuló vágyakozás kifejeződése. Ahhoz pedig, hogy ezt a szüntelenül jelen lévő vágyat megtaláljuk magunkban, elég újra meg újra megállnunk, és befelé figyelnünk, időt szentelnünk arra, hogy ez a vágy teret kapjon, és szüntelen imádsággá alakítsa az életünket.

Baán Izsák OSB