Szólj Uram, hallja a Te szolgád.


Meghívás, elfogadás. Ezek lehetnek kulcsszavaink a mai vasárnapon.

Szánalmas látvány az olyan ember – sokan élnek ilyenek közöttünk –, aki céltalanul bóklászik az életében, határozatlanul tipeg – topog, nem vállal elköteleződést, képtelen felelős döntéseket hozni. Nem erkölcsi megítélés tárgyává kívánom tenni őket, mindössze tényként említem ezt a dolgot. Valamire utal ez a fajta élet és gondolkodásmód.

Mindenekelőtt bizonytalanságra. Nem találja a helyét, ötven évesen is próbálkozik és álmodozik. Azután a bizalom hiányára is utal. Miután önmagában nem tud bízni, természetesen másokkal szemben is bizalmatlan. Minden bizalmatlanság valahol a félelem jele. Fél a sebezhetőségtől, fél a visszautasítástól, az elkülönültségtől és ezáltal elveszti önmagát.

Ezt minél jobban tapasztalja, annál nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy tovább rontsa a helyzetét.

Sebehetőségünk és rászorultságunk az egyik legnagyobb kincsünk, amivel rendelkezünk.

Az ember akkor indul el a gyógyulás útján, amikor képes megfogalmazni hiányait és segítséget kér. Segítséget elsősorban Istentől, utána pedig embertársainktól. Egymásért vagyunk teremtve. A Szentlélek a kapcsolatainkon keresztül tevékenykedik itt a Földön.

Sokan elkövetjük azt a hibát, hogy megszabjuk Istennek, mikor, miben és milyen módon segítsen rajtunk. Vagy elkezdünk kérdezősködni: mi az akaratod Uram! Mondd meg! Tapasztaljuk, hogy nem igen szokott engedelmeskedni Isten a mi elvárásainknak. Persze mi tovább erőltetjük, aminek csalódás lesz a vége. Sértődött, duzzogó testvéreink elmaradnak a szentmiséről, nem élnek a szentségekkel és szépen meg is magyarázzák, hogy miért. Gyónni nem megyek, mert én nem öltem embert, tehát nincsen bűnöm. A misére meg ott a Mária Rádió! Elég nekem az.

A mai olvasmányban a gyermek Sámuel szép példát mutat nekünk az egészséges Isten – kapcsolatról. Nem igazán érti, hogy mi történik vele, azt hiszi, Éli főpap hívja, oda is szalad, de kiderül, nem ő szólította.

Ez megismétlődik, mire Éli megtanítja arra, hogyan viselkedik az Örökkévaló szólításakor egy rendes zsidó ember. Nem okoskodik, nem kérdezősködik, nem kíváncsiskodik, hanem egyszerűen felkínálja önmagát.

„Szólj, Uram, hallja a te szolgád!”

Ez egyszerűen gyönyörű! Órákig elmélkedhetnénk ezen az egy mondaton, olyan sok minden van benne. Odaadottság, elengedés, alázat, lemondás, rajongó szeretet. Mert ilyen mondatot csak olyan valakinek mondunk, akit rajongva szeretünk és tudjuk, hogy nem kell félnünk tőle.

Sámuel nem vizsgáztatja az Istent. Nem kér jelet tőle. Egyszerűen szereti.

És Isten meghívja. Nem szavakkal, hanem életeseményein keresztül.

„Sámuel növekedett, az Úr pedig vele volt...”

Minden Isten – követő tapasztalja ezt életében. Történnek velünk nehéz, megmagyarázhatatlan dolgok, néha nagyon tud fájni az élet, de tudjuk, hogy az Úr velünk van. Honnan tudod? - kérdezhetné valaki. Nem tudom – válaszolom. Egyszerűen érzem, hogy szeretve vagyok. Mert ezt jelenti, hogy az „Úr vele volt.” Mint Józseffel is Egyiptomban, vagy Jézussal akár a Getszemáné kertben. Életünk minden pillanatában minden lélegzetvételkor, minden élethelyzetünkben. Feltéve persze, hogy nyitott vagyok erre. Ha nem érzem magam bűnösnek, gyengének, sebzettnek, akkor ne is csodálkozzam. Ha nem tudom kimondani, hogy „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” - akkor elzárom magamat az üdvösségtől. Isten akkor is nagylelkű. „Meg tudsz élni nélkülem is? Rendben, akkor tessék!” És megkapom Tőle önmagamat. No hiszen! Túl sokra nem megyek vele.

Elindulsz az életbe, mondjuk bérmálás után, amikor felnőtt keresztényként hívott és küldött az Úr. És te elindulsz. Nem látod az út végét, de elindulsz. Semmi sem biztos, semmi sem egyértelmű, csak egyetlen tapasztalat: velem van az Úr.

Egy szép napon pedig, amikor elérkezett az idők teljessége, az Úr emberré lett. Asszonytól született és miköztünk lakozék. Együtt élt velünk. Együtt ázott – fázott, éhezett vagy éppenséggel bővelkedett. Őt is égette a Nap heve, szomjazott és néha elfáradt. Ember volt. Egy közülünk, mert az Isten szeretet és a szeretet ilyen.

Idősebb testvéreink ott a Szent földön, évszázadok óta várták a Messiást, a Felkentet. Mivel a próféták megjövendölték, hogy milyen lesz, milyen jelekről lehet őt felismerni, nem okozott nekik sok gondot. Mégis meglepődtek, mert Isten a meglepetések és a váratlan húzások Istene. Mindenki politikai vezért is várt a gyógyító és szabadító mellett, aki majd helyre állítja Izraelt. Ehelyett egy szegény ács fia lépett fel és előre megjövendölte szenvedését és feltámadását. Nem tudtak ezzel mit kezdeni akkor. Én halkan hozzátenném, ma sem igen. Statisztikák bizonyítják, hogy a templomba járóknak csak talán a 10 %-a hisz a feltámadásban.

A két tanítvány követni kezdte Jézust, mivel hittek a Keresztelőnek.

Azt is értették, hogy mit jelent az „Isten Báránya” titulus, hiszen ezt minden zsidó tudta akkoriban. A kérdés, hogy elhiszik-e neki. Követték. Jézus láthatta őket a szeme sarkából, mert egyszerre megfordult és szemükbe nézve feltette az örök kérdést:

„Mit kívántok?”

A kérdés aktuális. Akár most, ebben a pillanatban megjelenhet Jézus. Megtehetné. Képzeletünk elindul. Mit mondanék neki? Mit mondana Ő?

Talán azonnal elkezdenénk kérni. Megszoktuk. Isten csak arra jó, hogy anyagi, egészségi, mentális szükségleteinket kielégítse.

Ő minden bizonnyal ezt kérdezné:”Mit kívántok?”. Mint a vak Bartimeus esetében: „Mit akarsz, hogy tegyek veled?”.

Tehát fogalmazd meg: szerinted mi és ki vagyok én a te életedben?

Valláspótlék? Anyapótlék? Apapótlék? Esetleg politikai személyiség, aki határrevíziót kínál, alacsony kamatú uzsorahiteleket, kormányközeli kapcsolatokat? Valaki, aki komfortérzetet biztosíthat neked ebben a rideg világban? Vigasz a vigasztalanságban?

Esetleg egy teológiai, filozófiai isten-fogalom? Szépen, logikusan levezetve, hogy ki vagyok és ki nem? Melyek a tulajdonságaim, mit tehetek és mit nem?

Talán egy pszichológiai isten-élmény? Egy megtérési hangulat, élmény, érzelem?

Valószínűleg mi is zavarba jönnénk és ilyeneket dadognánk: - Rabbi! Hol laksz?” Jézus nem bántja, kedvesen invitálja őket:

„Gyertek, nézzétek meg”.

Nem kapunk több infót. Nem tudjuk, hol lakott Jézus, milyen körülmények között élt. Annyit tudunk, hogy a két tanítvány azonnal vitte a hírt a többieknek: - Megtaláltuk!

Mi az, amit biztosra vehetünk? Mert ezek alapján döntöttek a tanítványok.

Jézus életmódja és szavai között nem tátongott szakadék. Úgy élt, ahogy beszélt. Teljesen áttetsző volt. Hiteles.

Jézus egyszerűen élhetett, abban a korban szegénynek mondhatóan, visszafogottan.

Nem tudjuk, hogyan, de bizonyára megtapasztalták Jézus mindent felülmúló szeretetét.

Jézus ajtaja mindig nyitva állt a szellemi, hitbeli szükséget szenvedők számára. Nála mindenki gyógyulásra számíthatott, aki őszinte volt és nyitott irányába. Aki megpróbálta manipulálni, azt kedvesen eligazította.

Andrásék Vele találkoztak!

Nagyon fontos. Az történt, ami itt a szentmisében. Nem egy metaforával találkozunk, hanem a valóságos Jézussal az Eucharisztiában. Az ostyában nem jelképesen van jelen és nem a vétel pillanatában, vagy előtte és utána, hanem valóságosan! Az Aki az ostyában önmagát adja az Ő!

Nem: íme az én testem, amely olyan mintha...hanem: „Ez az én testem, mely értetek adatik”.

„Mit kívántok?” Talán ezek után bátrabbak leszünk.

Epifániát. Istenjelenést. Igen Jézusom, azt kívánom, hogy jelenvaló legyél az életemben. Tapasztaljalak meg minden lélegzetvételemben, minden sóhajtásomban, hogy Te vagy „mindenben minden”.

Elegem van a világ kínálta silány bóvlikból, akciós illúziókból, rafinált hazugságokból.

Azt akarom, hogy Te legyél az életem.



 

 

 

Dióssy Iván