Mondtad már valaha, hogy nem mész misére, mert nem szimpatikus a pap? Vagy inkább csendben elmentél egy másik templomba? Felmerült a szerkesztőségben, hogy foglalkozzunk a hívek “népvándorlásának” jelenségével. Azt hiszem Budapesten különösen is jellemző (vagy legalábbis könnyű megoldani), hogy valaki olyan misét keressen magának, ahol egy számára szimpatikus atya a főcelebráns. Engem nem olyan régen szenteltek pappá, ezért még emlékszem milyen volt a padban ülni, most viszont látom ezt a kérdést az oltár oldaláról is. Ebben a cikkben ezt a nézőpontot kísérelem meg elétek tárni.

Egy pap barátommal beszélgettünk egyszer a misék látogatottságáról. Ő mesélte, hogy rendszeresen elhangzik a hívek szájából a kérdés, hogy “te mikor misézel”? Többen még telefonon is felhívják a plébániát, hogy megtudakolják melyik pap melyik misét celebrálja azon a vasárnapon. Az csak egy dolog, hogy hogyan esik ez annak az atyának, aki mondjuk kevésbé népszerű (és éppen neki kell elmondania, hogy a plébánia népszerű papja mikor misézik), de felmerül egy sokkal fontosabb kérdés: tulajdonképpen ki miatt megy ez az ember misére? Kivel akar igazán találkozni? Hiszi, hogy Jézus várja? Mert Jézus akkor is jelen van, ha éppenséggel a pap nem celebrálja olyan szépen a liturgiát, vagy nem bábozik prédikáció közben. Persze értem, hogy mindenki szeretne olyanhoz menni, aki szimpatikus, de azért gondoljunk meg néhány szempontot a másik oldalról!

Ember vagyok, és – most figyelj! – minden pap ember. Már amikor pappá szenteltek, tudtam, hogy nem vagyok tökéletes, és a gyengeségeimmel, a korlátaimmal azóta is minden nap találkozom, de ami még nagyobb baj: a hívek is találkoznak vele. Mert vannak rossz napjaim. Van, amikor fáj a fejem, mert front közeledik, és akkor nem tudok koncentrálni, sőt ha ilyenkor beszélsz hozzám, lehet, hogy nem is értem, amit mondasz. Vagy rosszul aludtam, vagy csak egyszerűen kedvetlen vagyok, nem is tudom miért. De most komolyan! Néha hadd bambuljak már én is fáradtam magam elé a buszon, mint mindenki más! (Amúgy is épp az esti prédikáción vagy hittanos témán gondolkodom.) Ilyenkor, ha rámköszönsz, nem lesz őszinte a mosolyom. Mindig jófejnek, nyitottnak, vidámnak és türelmesnek lenni, csak illegális és mellesleg nagyon drága tudatmódosító szerek segítségével lehetséges. Persze a leginkább a prédikáció az, ami miatt válogatunk a misék között, és nekünk papoknak súlyos felelősségünk megfelelően készülni, tiszta sor. Ám el kell, hogy fogadd, hogy van olyan amikor rajtam kívülálló okok miatt nem tudtam készülni, mégis ki kell állnom az ambóhoz. Van olyan is, hogy készültem, valahogy mégsem áll össze. Van, hogy nincs is kedvem prédikálni, mert épp a padlón vagyok lelkileg, és úgy érzem, hogy nem tudok semmit adni, de kiállok, mert ez a feladatom és ezt kéri tőlem Jézus. Te viszont ezekben a helyzetekben, csak azt látod, hogy esetleg szeretnél valamit elmesélni, de nem is figyelek rád, vagy nem örülök veled, vagy ott ülsz a padban a misén, és hallgatod, ahogy értelmetlenül nyökögök a mikrofonba. Ilyenkor mielőtt megfogalmazod magadban a kritikát, tedd fel a kérdést: mi van ezzel a pappal? Lehet, hogy el kéne küldeni szabadságra, vagy meg kéne hívnom egy kávéra, vagy máskor kéne felkeresnem a problémámmal, amikor már kipihente magát?

(Emlékszem egyszer Húsvét környékén hosszú sor kígyózott a gyóntatószék előtt. Már órák óta gyóntattam, de csak nem akartak elfogyni az emberek. Kezdtem nagyon lefáradni, és ez érződött a figyelmemen is. Ekkor egyszer csak az egyik gyónó egy tálcával a kezében lépett be: gőzölgő kávé, egy kis tej, és néhány csokis keksz volt rajta. Kaptam öt percet, hogy felfrissüljek. Íme a hívő, aki pontosan tudja, hogy a pap is ember!)

Látod, nem vagyok se mindenható, sem tökéletes, az erőm, a képességeim végesek, és ez a papszenteléssel sem változott meg. Ja, és akkor még nem is említettem azt az elég gyakori jelenséget, hogy egy pap olyan feladatot kap, amihez nem ért, de engedelmességből megcsinálja, vállalva az előre borítékolható kritikákat. Mert mi mindenhez kell értenem? Legyek lánglelkű prédikátor, egyaránt szóljak a gyerekekhez, a fiatalokhoz és a felnőttekhez. Közben celebráljam szépen a szentmisét, személyes beszélgetésekben legyek jó pszichológus, a gyóntatószékben irgalmas, de bölcs bíró, az iskolában következetes pedagógus, értsek az ovisokhoz de a gimisekhez és a felnőttekhez is. Aztán persze ha úgy alakult, hogy plébános vagyok, akkor ezek mellett még: legyek jó vezető, kiváló programszervező, ügyes építész ha esetleg fel kell újítani a templomot, és gazdasági szakember. Persze azzal is vigyázni kell, hogy ne legyek túl jó, mert akkor magamhoz kötöm a híveket, és nem Jézushoz, ami ugye a cél lenne.

Szóval csak azt akarom mondani, hogy nincs élő ember, aki mindezeknek az elvárásoknak megfelelne. Gondolj ezekre, amikor kiritkával élsz.

Szóval még egyszer: értem én, hogy olyan papot keresel magadnak, aki szimpatikus, és nem is akarlak meggyőzni az ellenkezőjéről, csak azt szeretném, ha látnád mindezt a mi szemünkkel is. De tudod mit? Van néhány javaslatom, amit fontolj meg, mielőtt a lábaddal szavazol:

1. Ha úgy érzed, hogy a papod valamit jól csinált, jelezd vissza neki!

Nem csak neked van szükséged bátorításra, pozitív visszajelzésekre. Tudod, néha irigylem a kétkezi munkást, mert ő a munkája gyümölcsét a kezében tarthatja. Látható eredménye van az erőfeszítéseinek. A segítő foglalkozásúaknak ez sokszor nem adatik meg. A pszichológus, a szociális munkás, a tanár, a pap legtöbbször nem láthatja a munkája “eredményét”. Te megkönnyebbülten lépsz ki a gyóntatószékből egy jó tanáccsal a tarsolyodban, ami megváltoztatja az életedet, de ezt én már nem látom. Egy jó lelkigyakorlat téged egy életen át elkísér és segít, de akkor már nem vagyok ott, hogy lássam, hogy boldog felnőtt lett belőled. Egy jó prédikáció után feltöltődve mész haza, én meg visszatérve a plébániára azon gondolkodom, hogy átment-e amit mondtam, megértették-e, nem bántottam-e meg valakit a szavaimmal. Szóval igen, emberek vagyunk, nekünk is jólesnek az elismerő szavak. Töltődünk és fejlődünk általuk.

2. Ha úgy érzed, hogy valamin változtatnia kéne, azt is jelezd vissza neki!

Emlékszem volt egyszer egy káplánunk, aki nagyon hosszan és nagyon érthetetlenül prédikált, és amikor azt írom, hogy “nagyon”, akkor arra gondolok, hogy “kiakasztóan nagyon”. Hónapokig gondolkodtunk rajta, hogy mit csináljunk. Az emberek lassan (jobban mondva hosszú tömött sorokban) szivárogtak el a miséről. Mígnem az egyikünk vette a bátorságot, és megkereste az atyát, és elmondta neki, hogy miért tűnnek el az emberek. Az atya nem akadt ki, nem rendezett jelenetet, hanem hálás volt, mert látta, de nem értette, hogy mi történik, és így most már tudott változtatni. Ilyen egyszerű. Miért nem tettük meg korábban? A pap nagyon sokszor légüres térben van, mert senki nem meri a szemébe mondani, hogy változtatni kéne, sokkal könnyebb a háta mögött kibeszélni, vagy egyszerűen elmaradni a miséről. Érezd személyes felelősségednek, hogy segítsd a papodat a fejlődésben. Nem gondolom, hogy tökéletes vagyok, és hálás vagyok, ha felhívod a figyelmemet arra, hogy miben tudnék még fejlődni. Persze baráti és jobbító szándékú kritikára gondolok, semmiképpen nem sértegetésre vagy követelőzésre!

3. Imádkozz rendszeresen érte!

Tudod mi hiányzik igazán a papoknak? Üveg bor? Doboz csokoládé? Merthogy ilyeneket kapunk minden alkalommal, amikor megköszönnek nekünk valamit. Egyik pap barátom mutatta a kamráját, ahol legalább 30 üveg nagyon drága bor sorakozott. Mit kezdjen vele? Ha megissza, alkoholista lesz. Esetleg tovább tudja ajándékozni (papi körökben legendásak a körbe-körbe járó üveg borok). Pedig ami leginkább hiányzik, az az értünk mondott ima. Szentelésem előtt kaptam egy nagy befőttes üveget, tele apró cetlivel, amikre fiatalok írták fel, hogy milyen imádságot és lemondást vállalnak értem. A legjobb ajándék! Mai napig a polcomon van. Nincs szükségem tárgyi ajándékokra, mert ami kell, azt megveszem magamnak, viszont az értem mondott imádat nem tudom megvenni, pedig nagy szükségem van rá! Én minden nap imádkozom azokért, akiket Isten hozzám küld, különösen azokért, akik esetleg miattam csalódnak az Istenben, hogy az Úr ne hagyja őket elveszni. Te is imádkozz a papodért! Akkor is, ha könnyű természetű, de még inkább, ha nehezen szerethető.

+1 Ne a papban higgy, hanem Jézusban!

Úgy is mondhatnám, hogy nőj fel a hitben. Amikor kamaszkorodban leesett neked, hogy édesapád nem mindenható, sőt igencsak sok hibája van, akkor – remélem – az első csalódás után újra megszeretted őt, immár hibáival együtt. El kell, hogy jöjjön a pillanat a hitedben is, amikor rádöbbensz, hogy a papod nem mindenható, és leveszed a piedesztálról. Ez azért jó, mert így esélyes, hogy mindenki a helyére kerül: neked nem a papban kell hinned, hanem Jézusban. Ő az, aki tökéletes, és Ő a te Megváltód, és ez akkor is így van, ha az ő földi képviselője nem méltó ahhoz, akit képvisel. Sőt: Jézusnak van hatalma egy alkalmatlan emberen keresztül is szólni hozzád. Nézd meg: Júdás egészen az utolsó vacsoráig a tanítványokkal volt, és ugyanúgy járt prédikálni és betegeket gyógyítani. Ha valaki az ő imája által gyógyult meg, az a gyógyulás hiteles, mert Isten vitte végbe.

Tedd helyre a dolgokat: Jézusban higgy, őt kövesd, és szeresd azt, aki képviseli őt, minden hibája ellenére.

Kedves Hívő! Nem kell, hogy tökéletesnek tarts, mert nem vagyok az, és soha nem is leszek. Nem kell, hogy higgy bennem, mert nem én vagyok a megváltód, nem tudlak üdvözíteni. Ember vagyok, mint te, tele tehetséggel és tele rossz tulajdonságokkal, tele örömmel és tele félelemmel. És ez nem nagyon fog változni. Így hát ha elfogadsz egy baráti meghívást, akkor csatlakozz hozzám azon az úton, amin Jézushoz igyekszem, legyen ez közös utunk. Persze, néha én is botladozom, sőt elesek, de amint összeszedem az erőmet, felállok és tovább indulok, mert jobb botorkálni a jó úton, mint öles léptekkel haladni rossz irányba. Közös az utunk, imádkozzunk hát egymásért, támogassuk egymást jó tanácsokkal, hogy képesek legyünk fejlődni, és mindenekelőtt gyakoroljuk a megbocsátást és a kölcsönös szeretetet!

Ja, és imáimban vagy!