„Én mindig azt mondom, hogy kérem szépen, jól nézzenek meg engem elölről, hátulról, oldalról, mert én egy boldog ember vagyok!”

Kristóf atya szenvedéllyel élte az életet, és ezt a lelkesedést ráragasztotta mindenki másra is. Honnan eredhetett ez a belső tűz? Biztosan szerepe volt benne a neveltetésének. Kristóf atya 1947. október 30-án született Esztergomban, háromgyermekes család középső gyermekeként. Szülei őt és testvéreit a családi értékek megtartására nevelték, elültették bennük a hit iránti érzékenység magvait.

Édesapja a Horthy-korszakban (1920–1944) hivatásos katonatiszt volt, és a II. világháború után többször is bebörtönözték. Mindebből az következett, hogy a Filó testvéreknek a gimnáziumi és az egyetemi felvételijük is ellehetetlenült.

Édesapja 1958-ban, harmincnyolc évesen, nem sokkal az utolsó börtönbüntetéséből való szabadulása után elvesztette a látását. Kristóf atya egész későbbi életét meghatározó három esemény tehető erre az időszakra, vagyis a hatvanas évek elejére. Az első az, hogy gyermekként végigolvasta a világirodalom klasszikusait. Nem mintha maga szerette volna ezt, hanem azért, mert édesapja a gyengülő látása ellenére sem akart felhagyni az olvasással, ezért gyermekeit kérte meg, hogy felváltva olvassanak neki. Ezekben az években ismerkedett meg Kristóf atya egy számára fontos másik tevékenységgel is. A felolvasások beosztása úgy hozta, hogy rendszerint a nővére került vasárnapra, így ő volt az, aki a konyhán segédkezett az édesanyjuknak. A harmadik esemény pedig a középiskola megtalálása volt. Esztergom után a Filó család Székesfehérvárra költözött, édesapját sokan ismerték a városban. A gimnáziumba a származása miatt nem vették fel, így arra kérte őt, segítsen abban, hogy valahová, mindegy, hová, sikerüljön bejutnia, és továbbtanulhasson. Hamarosan meg is jött a levél: felvették a Jáky József Út- és Vasútépítési Technikumba, ezt az iskolát végezte el, és itt érettségizett jó eredménnyel.

Édesapja korán meghalt, a Filó testvéreket édesanyjuk tizenéves koruktól egyedül nevelte. Kristóf atyának, miután elvégezte a technikumot, munkába kellett állnia. Sikerült bejutnia az UVATERV-hez (Út-, Vasúttervező Zrt.), az autópálya osztályra, itt dolgozott két évig. Szerette a kollégáit, a munkahelyét, később visszagondolva

úgy emlékezett erre a helyre, mint ahol Isten azt mutatta be neki, hogy kikkel fog a későbbiekben együtt dolgozni: az embereket.

Amikor a papi hivatásával kapcsolatban kérdezték, mindig kiemelte, hogy sem szikra, sem élmény nem volt, és nem a racionalitás alapján választotta a papi pályát. Bár a családjukban, a távoli rokonságukban sok volt a pap, még egy pécsi püspök (Virág Ferenc 1869–1958) és egy apát is akadt köztük, őket kevésbé ismerte, és egyébként is, húszéves koráig eszébe sem jutott, hogy pap legyen. Amikor először merült fel benne a papság gondolata, elhessegette. Ám amikor már többedjére visszatért, akkor elkezdett komolyabban foglalkozni vele. Az UVATERV-től ment az esztergomi szemináriumba.

1972. június 24-én szentelte pappá Kisberk Imre (1906–1982) székesfehérvári megyéspüspök. Meglepetés volt Kristóf atya számára, hogy püspöke Pilisvörösvárra helyezte. 1972-ben káplánként, 1973 és 1980 között hitoktatóként szolgált a településen. A pilisvörösvári évekről úgy vall, mint élete legszebb nyolc évéről. Bár rendelet írta elő, hogy nem lehetett hittanra járatni a gyerekeket, a Pilisvörösváron élő nyolcezer sváb katolikus család ezzel mit sem törődött. Több száz gyermeket tanított Kristóf atya hittanra.

Pilisvörösvár után 1980-ban Érdre, Érdligetre került. Érden hét plébánia van, a nyolcadik templom a Ciszterci Nővérek Regina Mundi Apátságának a temploma. Kristóf atya érdi évei alatt is számos barátságot kötött, mély lelki barátságot ápolt a ciszterci nővérekkel, több évtizeden keresztül oktatta őket a Szentírás ismeretére; olyan tudást adott át nekik, amely nem a száraz tényadatokból állt, hanem a belső, lelki életről szólt. Elvezette őket Istenhez.

Kristóf atya rendszeresen képezte magát, az olvasást sosem hagyta abba, de

a megszerzett tudást nem öncélúan használta fel, hanem amit megértett, azt rögtön tovább is adta. Így akikkel kapcsolatban állt, azok vele együtt tettek egy lépést az istenismeret útján.

Érdligeten huszonegy évet töltött plébánosként. A meglévő szolgálati helye mellé 1987-től megkapta Érd-Újvárost, 1988-tól Diósdot és 1995-től Érd-Újtelepet is. Összesen mintegy hármincezer ember tartozott hozzá.

Diósdon idősotthont hozott létre, és szerette volna, ha itt telepednek meg Teréz anya nővérei (Szeretet Misszionáriusai). Tárgyalt Teréz anyával, amikor Magyarországra látogatott, de a nővérek inkább Érd-Parkvárost választották a letelepedésre. Szerette a szerzeteseket és szerzetesnővéreket, az utóbbiakkal kapcsolatban többször is lépéseket tett azért, hogy Diósdon tartós szerzetesi jelenlét legyen. Az érdi ciszterci nővérek és a budakeszi vizitációs nővérek gyóntatója volt.

Huszonegy év után, bár az érdi hívek is próbálták marasztalásra bírni, Kristóf atya szerette volna, ha máshová helyezik, mert úgy érezte, mindent elmondott már a településen, és nem akart unalmassá válni. Még érzett magában erőt egy újrakezdésre. Így került Budakeszire 2001-ben. A városban, ahol tizenötezer hívő volt rábízva, közel huszonhárom évet töltött. A plébánosi feladatokon túl a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium püspöki biztosa volt 2001-től, és ellátta a makkosmáriai kegyhelyet is. Jelen volt az emberek számára, fontosnak tartotta, hogy hitéleti és kulturális ismeretekkel gyarapodjanak. Felelevenítette a húsvéti szent három nap méltó megünneplését, létrehozta a budakeszi KÉSZ- (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége) csoportot, segítette a rászorulókat az úgynevezett krumpliebédekkel.

Visszakanyarodva a visszaemlékezés elején feltett kérdéshez:

a Kristóf atyában égő tűz, a lelkesedése egyrészt belső adottság volt, másrészt gyermekkorában tanulta, és ami talán a legfontosabb: felnőttkorában táplálta.

Szenvedélyessége azt is magával hozta, hogy nem elégedett meg a bóvlival, a minőségre törekedett. Szerette a szépet: a művészetet, a zenét, az Isten teremtette világot. A zenét olyannyira kedvelte, hogy szívesen lett volna zenetörténész. Többször játszott a Ki nyer ma? Játék és muzsika 10 percben című műsorban, és minden alkalommal megnyerte.

A zenén kívül másik szenvedélye a főzés volt. Felmenői között voltak vendéglátósok és a szállodaiparban dolgozók is. Talán ezért vagy más miatt, nem tudni, de különös érzéke volt a vendéglátáshoz. A konyhája olyan otthonos és szép volt, mint Babette-é a Babette lakomája című filmben. Többször mondta, hogy a főzéssel, a vendéglátással tudja leginkább kifejezni a másik ember iránti szeretetét. Nem csoda hát, ha bekerült a 2021-ben megjelent Így főznek a magyar katolikusok című könyvbe.

Harmadik és egyben legnagyobb odaadással végzett tevékenysége a tanítás volt. Tanítani akarta az embereket. Prédikálás közben sosem sztorizgatott, a fókuszban mindig a szentírási szakaszok álltak.

Összehasonlíthatatlanul prédikált, elementáris erővel, kendőzetlen nyíltsággal. Aki egyszer hallotta beszélni, soha el nem felejtette.

Erről e sorok szerzője is mesélni tudna, hiszen egészen kicsi gyermekként kérte édesanyját, hogy a héten többször is menjenek el a templomba meghallgatni, mit mond Kristóf atya. És amikor az édesanya kissé hitetlenkedve rákérdezett a négy-öt éves gyermeknél, vajon emlékszik-e, mit mondott az atya legutóbb, a gyermek szinte szóról szóra visszamondott mindent.

A tanítással Kristóf atya célja minden esetben az volt, hogy a hallgatóságot megmentse a formalizmustól, és megszabadítsa a téves beidegződésektől, a hamis képzetektől. Korszerű keresztényekké akarta átformálni a rábízottakat, olyanokká, akik szüntelenül keresik Krisztus igazi arcát.

Tanította, hogy az önmagunkkal való őszinte szembenézésnek és a prekoncepciómentes istenkeresésnek van igazi értelme, ezáltal közelíthetünk ahhoz a lelkiállapothoz és egyensúlyhoz, amelyben boldogan szemlélhetjük Istent.

A papképzésben teológiai tanárként nem vett részt, de két felnövő papi nemzedéknek adta át, miként érdemes hiteles papként működni. Ötvenéves papi szolgálata alatt közel egy tucat fiatal lett pap, szerzetes vagy szerzetesnővér. Atyai szíve volt: a lelkivezetésben mindenki életét rendbe tette, aki csak hozzá fordult. Nem véletlenül mondta róla egyik pilisvörösvári tanítványa: „Filó, te boldog ember vagy, mert már életedben legenda lettél!”

Szent Család vasárnapján, a halála előtt néhány nappal jelent meg egy videó Kristóf atyával, amelyben a Simeon hálaénekéről szóló szakaszt (Lk 2,22–40) magyarázza. A felvételen így fogalmazott: „Isten nem a bűneimre kíváncsi, hanem arra, hogy én hogyan tudok, hogyan merek szeretni. Őhozzá semmi mással nem lehet közelíteni; egy mértani pont van, ahol az ember és az Isten igazán találkozhat, ez a szeretet. Választanunk kell a földi érdekek és az egyetlenegy fontos között.”

2024. január 9-én, életének 77., papságának 52. évében elhunyt Filó Kristóf kanonok, budakeszi plébános. Ez az írás mindenki nevében búcsúzik Kristóf atyától, aki ismerte és szerette őt, de elbúcsúzni nem volt lehetősége.

E sorok szerzője, akinek Kristóf atya harmincnégy éven át élete kísérője volt, úgy érzi, halálával ifjúságának, életének egy szakasza lezárult. Hálásan köszöni, hogy tanította az egyháztörténelemre, ha ő nincs, ma valahol egészen máshol tartana az élete.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír