Mi kötelező, megengedett vagy javasolt a liturgikus ünneplés során.

A szentmisén való részvétel az Istennel való élő kapcsolat egy kiváltságos módja, Jézus által és Jézussal.

A szentmise alkalom arra, hogy a hívek megéljék a közösséget Krisztussal és egymással. Mindenki szabadon fejezi ki Istenbe vetett hitét mindenkor, ahogyan jónak látja, de ez nem térhet el – annak érvényessége és tartóssága miatt – egy bizonyos formalizmustól. Az alábbiakban szólunk a liturgikus ünneplés néhány „kibicsaklásáról”, amelyeket egyik vagy másik napon mindannyian elkövetünk…

A buzgó, áhítatos hívők ezzel az egyik leggyakoribb liturgikus hibába esnek. Néhány imát ugyanis kizárólag a papnak tartanak fenn.

Milyen gyakran halljuk hívő társainkat, amint a pappal együtt mondják: „Őáltala, ővele és őbenne”! De ezt csak a pap mondhatja (Római Misekönyv Általános Rendelkezései, 151). A világiak nem mondhatják a békéért való imát sem («Urunk Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak, békésséget hagyok rátok, az én békémet adom nektek…»). Ezt csak a pap mondja hangosan.

Itt nem a hívek dirigálásáról van szó, hanem arról, hogy különbséget kell tenni a pap és a világiak szerepe között a szentmisében: «El kell kerülni annak veszedelmét, hogy elhomályosuljon a klerikusok és laikusok tevékenységének komplementaritása (egymást kiegészítő természete), azaz a laikusok szerepét nem nyomhatja el a „klerikalizálódás”, ugyanakkor a fölszentelt szolgák indokolatlanul nem vállalhatnak olyan feladatokat, melyek a laikus hívők életének és tevékenységének sajátjai.»

(Redemptionis Sacramentum 45).

Beszélgetések, nyüzsgés, fecsegés… nem éppen jó arra, hogy imádkozzunk. A templomban az az «aranyszabály» érvényesül, hogy amit nem tennél meg a Kálvárián, azt ne tedd a szentmisén sem. Isten Fiának áldozata előtt állunk! Az oltárnál maga Jézus ajánlja fel magát az Atyának bűneink áldozataként. A szomszéddal való beszélgetés vagy a telefon felvétele ekkor nem alkalmas időben történik.

«Véget kell vetni annak az elvetendő szokásnak, hogy a papok, a diakónusok – vagy a hívek is – kényük-kedvük szerint bárhol megváltoztatják és kicserélik a szent liturgia általuk mondott szövegeit. Ezzel ugyanis bizonytalanná teszik a szent liturgia végzését és nem ritkán megváltoztatják eredeti értelmét.» (R.S. 59).

«A Prex Eucharistica (a szentmise kánonja – a szerk.) imádkozása, ami természete szerint az egész szentmise csúcsa, szenteltségének erejéből egyedül a papot illeti. Ezért visszaélés az az eljárás, hogy a kánon egyes részeit egy diákonus, egy laikus ministráns akár egyedül, akár az összes hívőkkel együtt imádkozza. A kánont tehát teljes egészében egyedül a papnak kell imádkoznia.» (R.S. 52).

A homíliát hétköznapi miséken el lehet hagyni, de vasárnapi miséken kötelező: «általában maga a miséző pap mondja vagy az általa megbízott koncelebráns, illetve  – alkalomszerűen – diákonus, de soha nem mondhatja laikus.» (R.S. 64). A következők is visszaélésszerű gyakorlatok: színpadias előadások vagy magánszemélyek tanúságtételei (természetesen esküvők és temetések kivételével).

Fontos: ne csodálkozzunk, ha a homília nem kapcsolódik a napi olvasmányokhoz. Ez nem kötelező, de azért van értelme. A szószéket politikai emelvényként használni tilos, kötelező a visszafogottság! «A homíliának Krisztus világosságát az élet eseményeire kell rávetítenie. Ez azonban úgy történjék, hogy Isten igéje el ne veszítse eredeti és hiteles jelentését például azáltal, hogy csak politikáról, világi témákról szól vagy szókincse a korunkban nagyon elterjedt álvallásos mozgalmakból származik.» (R.S. 67).

A szentáldozáskor azt mondják: «Krisztus teste». A hívek az áldoztató jelenlétében azt felelik erre, hogy «Ámen». A párizsi Notre-Dame székesegyházban az áldoztatók szigorúan ügyelnek ennek a szabálynak a betartására, mivel nagyon sok turista járult úgy szentáldozáshoz, hogy emlékbe el akarta vinni magával az Eucharisztiát! 

Térdelve vagy állva is áldozhatunk. Amikor a hívek állva áldoznak, ajánlott, hogy a szentség vétele előtt meghatározott módon fejezzék ki a kellő tiszteletet. (R.S. 90). Ezenkívül minden hívőnek joga van ahhoz, hogy választása szerint nyelvre vagy kézben áldozzon. A szentáldozás leghagyományosabb és legegyszerűbb módja a közvetlenül a nyelvre történő áldozás. Ha a hívő szívesebben áldozik kézben, akkor nyitott, egymás fölé helyezett kézzel kell megjelenniük, készen a szentség fogadására. Nem helyes az ostyát úgy magunkhoz vennünk, mint valami szokásos tárgyat. A szentség fogadását követően az áldozónak azt azonnal magához kell vennie az áldoztató előtt.

Fontos még: «A híveknek nem szabad „önmaguknak kézbe venni, még kevésbé kézről kézre adni a szent ostyát vagy a szent Vérrel a kelyhet.» (R.S. 94). A szentáldozás nem önkiszolgáló jellegű.