Az alábbiakban a kötet bevezető gondolataiból adunk egy kis ízelítőt.

Pünkösd Jézus Krisztusra vonatkozó misztérium. Passzív értelemben – vagyis a küldött vonatkozásában – a pünkösd a Szentlélek eseménye. Aktív értelemben azonban – vagyis a küldő vonatkozásában – olyan misztérium, amely Krisztussal is kapcsolatos. Péter apostol így magyarázza a pünkösd eseményét: „Miután tehát Isten jobbja felmagasztalta őt, és akit az Atya neki megígért, a Szentlelket, kiárasztotta – akit ti láttok és hallotok” (ApCsel 2,33). Krisztus az, aki kiárasztotta a Szentlelket! A pünkösd egyébként passzív értelemben is krisztológiai esemény, hiszen az, aki azon a napon elküldetett a tanítványokra, nem más volt, mint „Jézus Lelke”, „a Fiú Lelke”, vagyis a Szentháromság harmadik személye, aki azonban előbb megjelent és történelmivé vált az ember názáreti Jézusban.

A pünkösd legfőképpen a misztikus test valósága miatt krisztológiai misztérium. Szent Pál azt mondja, hogy amikor Krisztus felment a mennybe, ajándékokat osztott az embereknek (vö. Ef 4,7). Az a zsoltárrész azonban, amelyet itt idéz, éppen az ellenkezőjét mondja, vagyis azt, hogy ajándékként embereket fogadott (vö. Zsolt 68,19). Miért cserélődik fel az ige? Az egyik és a másik dolog is igaz – magyarázza Szent Ágoston. Ugyanaz a Krisztus az, aki adja és aki kapja a Szentlelket: adja a Szentlelket mint fej, és kapja mint test. „Az embereknek úgy adott, mint fő a tagoknak, és úgy kapott az emberekben, mint saját tagjaiban… Krisztus tehát egyszerre adott a mennyből és kapott a földön.”

Miért csak most, vagyis a bibliai kinyilatkoztatás végén nyilvánul meg a világ előtt a Szentháromság harmadig személyének a létezése? Nazianzi Szent Gergely ezt az isteni pedagógián alapuló, ma is érvényes választ adja: „Az Ószövetség – írja – világosan hirdette az Atyát és elkezdte homályosan láttatni a Fiút; az Újszövetség nyíltan kinyilatkoztatta a Fiút és elkezdte láttatni a Szentlélek istenségét; most a Szentlélek velünk lakozik, és világosan megnyilvánul előttünk. Nem lett volna ugyanis körültekintő dolog nyíltan hirdetni a Fiú istenségét, amikor még nem volt elismerve az Atya istensége, sem azt kérni az emberektől, hogy higgyenek a Szentlélekben, amikor még nem volt elismerve a Fiú istensége.” Amikor azt mondjuk, hogy „a Szentlélek most világosan megnyilvánul”, akkor az a „most” az Egyház idejét jelöli, amikor a Szentlélekbe vetett hit eléri a tetőpontját, és a nagy fáklya, ami a Szentlélek istenségének dogmája, felkerül – ahogyan ugyanez a szent mondja – a fáklyatartóra, ami a hit szimbóluma, a Hiszekegy.

A Szentlélekről szóló gondolkodásnak van egy másik jellemzője, ami nem a megismerésének az idejére, hanem az eszközére vonatkozik. Amikor az Atyaistenről beszélünk, valamilyen mértékben támaszkodhatunk a filozófiára, a teodiceára is (létezik ugyanis az úgynevezett „filozófusok Istene”!); amikor a Fiúról beszélünk, attól kezdve, hogy megtestesült, támaszkodhatunk a történelemre, és elsősorban éppen a történelmen keresztül közeledünk ma hozzá. De milyen eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a Szentlélekről beszéljünk? Semmilyen. Csak a Szentírás. Vagy jobban mondva igen, van egy eszközünk, egy fontos eszköz, amely azonban tartozik semmilyen emberi tudományhoz. Ott van nekünk a „spirituális” tapasztalat! Maga Jézus mutatta meg nekünk ezt az eszközt, amikor ezt mondta a Szentlélekről: „akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja és nem ismeri őt. De ti megismeritek őt, mert nálatok marad, és bennetek lesz.” (Jn 14,17.)

Amikor tehát a Szentlélekről beszélünk, csakis erre a két forrásra támaszkodunk majd: a Szentírásra és a tapasztalatra. Tapasztalat alatt nemcsak a saját tapasztalatunkat értjük, vagy csak a mai emberek tapasztalatát, hanem másokét is és a múlt tapasztalatát is; más szavakkal az egyházi hagyományt. A Lélek megtapasztalása az Egyházban ugyanis nem más, mint amit az Egyház hagyományának hívunk.

Magyar Kurír