Már vagy húsz éve annak, hogy ellopták a Szentháromság festményt a Szentháromság tiszteletére szentelt templomból. Ez volt az oltárkép. A hívek úgy érezték, mintha egy testrészüket vesztették volna el, ezért mindenáron igyekeztek pótolni, és szereztek valakit, aki festett egy új képet a szentély falára. A munka nem sikerült valami jól. Időközben előkerült az eredeti kép, mivel azonban az új festmény már ott volt a falon, így a régi helyére nem akaszthatták vissza a megkerült oltárképet. Ezért oldalt helyezték el. Később, a templom felújításakor a plébános szerette volna visszatenni a helyére a régit, ez azonban az új festmény lemázolásával járt volna. Azt pedig nem lehet, mondták a hívek, mert sokba került, és sokan adakoztak rá a faluban. A plébánosban ott munkált néhány kérdés: Hogy lehet az, hogy kevesen járnak a templomba, de ha ellopják az oltárképet, mégis sokan adakoznak a pótlására? Hogy lehet az, hogy egy nem jól sikerült festményt is őrizgetnek? Miért van az, hogy a templomot jobban a magukénak érzik az emberek, mint a szertartást?

Vajon ezek a kérdések közelebb visznek bennünket a Szentháromsághoz? Úgy vélem, közvetlenül nem. Azonban maga a tény, hogy az elmúlt századok során a művészek próbálkoztak a Szentháromság ábrázolásával, azt jelenti, hogy az ember szeretné látni és láttatni a titkot. A Szentháromság lényegesen különbözik a többi vallás istenétől. A barokk korban sok teret, utcát, szobrot, festményt, sőt templomot neveztek el vagy készítettek a Szentháromság tiszteletére. Éppen azért, hogy ezáltal kifejezzék kereszténységünket a többi vallással szemben, különösen a török idők alatt és után, a mohamedánok által megszállt területeken.

Az ember kíváncsi arra, hogy vajon milyen az Isten. Ez az alapvető emberi kíváncsiság utat tör magának az ismeretlen világok felé. Már a gyerek is szeretné érteni, mitől, hogyan működnek a dolgok. Szétszedi az óráját, összerakni viszont már nem tudja. A felnőtt ugyanígy szedi szét magát az anyagot, és kutat valami után, amitől működik.

Hitünk szerint a mindenség mögött Isten áll mint teremtő, megváltó és megszentelő jóság. Olyan tulajdonságok ezek, amelyekről azt állítjuk, hogy a szeretet összetartó erejében fogannak, abból áradnak ki, és adnak életet a világnak. Isten végtelen szeretete a Szentháromságban nem valami „udvari fényűzés”, nem marad meg csupán önmagának – holott elég lenne számára ez is. Kiárad és létrehoz.

És itt kanyarodnék vissza a kezdőkérdéshez. A skolasztikus teológia szerint Isten számára indifferens, hogy van-e világ vagy nincs, hogy van-e élet rajta kívül vagy nincs. Ha azonban Istenre nem csak úgy tekintünk, mint a tudósok és a filozófusok, hogy ő a létezés alapja és föltétele, hanem úgy, mint ahogyan a mai ünnep mutatja: személyek közössége, akkor nem lehet közömbös aziránt, hogy te vagy én vagyunk-e. Az is lehetséges, hogy te és én olyanok vagyunk, mint egy rosszul sikerült festmény az ő templomában, de így is elküldte Fiát, hogy megváltson és üdvözítsen minket. És mivel sokba került ez neki, ezért nem tüntet el, hanem meghagy bennünket. Erről beszél Jézus az evangéliumban: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen.” Ha pedig elveszett, megkerüljön.

Magyar Kurír