Vencel a 10. század elején született a cseh Přemysl-uralkodóház hercegeként. Atyja, Vratiszláv herceg volt a csehek második keresztény uralkodója; anyja, Drahomira hercegnő keresztény volt ugyan, de lelkületében még a pogány szellem élt. Vencel fejlődésére igen nagy hatással volt apai nagyanyja, Ludmilla, akit szentként tisztel az Egyház.

Legendája szerint Vencel a latinban olyan jártas volt, mint a papok vagy a püspökök, de nem volt tőle idegen a görög nyelv sem. A zsoltárokat könyv nélkül tudta.

Szent Vencel Jan Očko z Vlašimi érsek fogadalmi képén (1371)

Vratiszláv herceg 921-ben, mindössze harminchárom esztendős korában meghalt. Az uralkodást felesége vette át Vencel fiatal kora miatt. Drahomira úgy vélte, anyósa összeesküvést sző ellene, hogy Vencel számára szerezze meg a trónt, ezért orgyilkosokat küldött, és megfojtatta az öreg Ludmillát. Vencel ifjúkorának nagy megrázkódtatása volt nagyanyja halála. Később ő vitette át holttestét Prágába, a Szent György-templomba.

Drahomira erőszakos uralkodása miatt általános elégedetlenség és zavargás támadt, ezért I. Henrik német király tudtával Bajor Arnulf beavatkozott. 922-ben Vencel átvette az ország vezetését. Tizenhét vagy legfeljebb tizenkilenc éves volt ekkor. Uralkodása alig egy évtizedig tartott. Nyugatról jött papokkal és szerzetesekkel népesítette be udvarát, és a nyomor és műveletlenség enyhítésén fáradozott. Egyházalapításai a kereszténység terjesztésével együtt a műveltség terjedését is széles körben elősegítették.

Szent Vencel szobra Prágában
(Josef Václav Myslbek alkotása, 1912)

Magánéletében példás keresztény volt: ítéleteiben igazságos, felebarátai iránt irgalmas, önmagával szemben szigorú. Valószínűleg nem nősült meg. Rendszeresen részt vett az általa alapított templomok szentelési évfordulóin. Személyesen is gondozta a betegeket és a nyomorultakat, királyként is, éjszakánként mezítláb járta a templomokat, virrasztott és zsoltározott. Legendájából tudjuk, hogy az Oltáriszentség iránti tiszteletét azzal is kifejezte, hogy apródaival maga aratta, csépelte és őrölte a búzát, amiből ostyát sütöttek, és szüretelte, préselte a szőlőt, ami borként aztán az oltárokra került. Később emiatt lett a szőlők kedvelt és tisztelt patrónusa.

Népe szerette őt, ám a pogányságot még mindig ápoló és féltő párt egyre növekvő haraggal látta, hogy Vencel keze nyomán a kereszténység tért hódít és megerősödik. A cseh urak pedig azt rótták föl neki, hogy a német királyság felé húzó politikájával elárulja népét. Boleszláv, Vencel öccse kapott a lázadók által fölkínált hatalom után.

929-ben vagy 935-ben szeptember 27-én Boleszláv meghívására Vencel az ország keleti felében, az öccse által építtetett Stara Boleslav várában ünnepelte a Szent Kozma és Szent Damján-templom dedikációs ünnepét. A templomot Vencel építtette a két szent tiszteletére. Az ünnep végeztével vissza akart térni Prágába, de öccse tartóztatta és este nagy vacsorát adott a tiszteletére. A vacsora végén Vencel áldást mondott, majd Szent Mihály arkangyal tiszteletére ürítette a poharát, és nyugovóra tért.

Gumpold von Mantua:  Pohárköszöntő Szent Mihály tiszteletére
(Jelenetek Szent Vencel életéből, 10. század)

Másnap reggel matutinumra indult, ám a templom kapuja előtt ott várta Boleszláv néhány emberével. Nyájasan üdvözölte bátyját, majd hirtelen kardot rántott, és a fejére sújtott. Vencel nem vesztette el lélekjelenlétét, a csapást kivédte, és megragadván öccsét, a földre taszította e szavakkal: „Bocsássa meg neked az Úr, öcsém!” Elmenekülni azonban nem tudott, mert a Boleszláv kíséretében lévők megölték.

Gumpold von Mantua: Szent Vencel halála
(Jelenetek Szent Vencel életéből, 10. század)

Vencelt halála után vértanúként tisztelték, nemcsak Csehországban, hanem hamarosan egész Európában is. Holttestét még I. Boleszláv uralkodása alatt átvitték Prágába, az általa alapított Szent Vitus-templomba. Vértanúként, a cseh nemzet patrónusaként tisztelték, koronája a cseh nemzeti egység jelképe lett.

Gumpold von Mantua: Krisztus Vencel fejére helyezi a vértanúk koronáját
(Jelenetek Szent Vencel életéből, 10. század)

Ünnepét halála napján, szeptember 28-án ülték, a római naptárba 1670-ben vették föl.

Fegyverzetben vagy páncélingben és köpenyben, néha lovon és mindig hercegi kalappal ábrázolták. Attribútumai: sas, szőlőtő, zászló vagy lándzsa szalaggal, pajzs. Élete jeleneteit a prágai dóm Vencel-kápolnájának 16. századi freskói őrzik.

Magyarországon is több helyen a szőlőhegyek védőszentje lett. Névnapja is a szüreti hetekre esik. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tállya templomának Vencel-oltárához a szent ünnepét követő vasárnap a szőlősgazdák égő fáklyával, gyertyával érkeztek misére, és szőlőfürtökkel és venyigével díszítették föl az oltárképet és -szobrokat. A budapesti tabáni templom egyik mellékoltárának barokk Vencel-szobrát helyi szőlőművesek állították, akik Vencelt választották védőszentüknek. Az eperjesi jezsuita diákok 1720-ban bemutatott színjátékának Vencel volt a hőse.

Istenünk, örök dicsőség Királya, te Szent Vencel vértanút arra tanítottad, hogy a földi uralkodásnál többre becsülje mennyei országodat. Közbenjárására add, hogy önmagunkról lemondva egész szívvel ragaszkodjunk hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír