Simon Péter testvérével Andrással az elsők között kapott meghívást Jézus tanítványai közé. Kősziklaként ő lett az apostolok feje. Antióchia, majd Róma püspöke lett. Pál a damaszkuszi úton találkozott Jézussal, és ettől kezdve minden erejével Jézus örömhírét hirdette. A népek apostolává vált. Mindketten a Néró féle üldözés során 64 körül szenvedtek vértanúhalált Rómában.

Mt 16,13-19

„Te Péter vagy..”

Amikor ezt a szöveget olvassuk, akkor már a Liszt Ferenc „Tu es Petrus” oratóriumot is hallgathatjuk és a katolikusok, rendesen úgy olvassák ezt a szöveget, mint evangéliumi bizonyítékát annak, hogy a római pápa az egész világ egyház számára a hit szikla alapja. Ha valaki kicsit is ismeri ennek a szakasznak a gazdag biblikus irodalmát, az tudja, másként kell ehhez a szöveghez közelíteni.

Nem mintha kételkednék abban, hogy II. János Pál pápának milyen nagy szerepe van az egyház egységének munkálásában, hanem arról van szó, hogy a szinoptikusok közül csak Máté ismeri ezt a szöveget, és arról az ősegyházi tényről, hogy az evangélium megformálódásának időszakában János apostol, és Jakab apostol nagyobb lelki, tekintélynek örvendett, mint maga Péter. Sőt a római centrummal megszervezett „iuris dictios primátusak”, vagyis a római püspök jogi elsőségének kérdése még fel sem vetődött ebben az időben.

 Szélsőséges lenne azt a nézetet vallani, hogy Máté evangéliumához a későbbi hatalmi ideológia megteremtésének szándékával egyszerűen beírták ezt a szöveget az evangéliumba. A szöveg mondafűzése arám eredetre utal, és nem görögre, amely azt mutatja, hogy Palesztinában, valamely közösségben őrizték ezt a történetet, Péternek ezt a megnyilatkozását és Jézusnak ezt a prófétai kijelentését.

Péter nagysága abban állt, hogy kimondta: Te vagy a Krisztus. Persze ennek a teológiailag igen fontos kijelentésnek ellentmond, hogy a szenvedés történetben Péter letagadja, hogy ismerte volna Jézust. Ebből csak arra érdemes következtetni, hogy Péter, amikor bizonyos teológiai fogalmakat használt, akkor annak inkább a népi jelentésére gondolt, mint a jézusi értelmére. Csak a feltámadás után vált világosság, kicsoda Jézus, mit ért ő megváltáson, milyen értelemben „szenvedő messiás, vagy szolga”. Az evangélium szövege, nem a történések magnó felvételének írott változata, hanem a fejlődő egyházban formát öltő emlékezésé, amely 15-20 év alatt szilárdult tanná.

Mi volt ebben a történetben az érdekes és értékes akkor, amikor még Péter nem volt pápa, amikor még Róma nem volt a kereszténység központja? Jézus messiási voltának a kimondása. Jézust nem tarthatták a tanítványok csupán éles elméjű vándor rabbinak. Nem is tekinthették csak olyan karizmatikus tanítónak mint, kortársát Hanina ben Dosza rabbit. Vissza kell utasítanunk a Renan óta újra és újra megjelenő nézetet, hogy a rendkívüli vallási tanító közül Jézust a tanítványok mitizáló emlékezete ragadta ki és tette Isten fiává. Inkább az az igazság, hogy a Jézussal átélt tapasztalat miatt bontakozott a tanítványokban Jézus különleges istenségének sejtelme, és a tanítványi küldetés kulcsfontossága is körvonalazódott a 12 körében.

Mint Jézus tanításának fizikai örökösei, - hiszen még semmi nem volt írásba foglalva abból, amit Jézus mondott, - tudatában voltak egyedi és megismételhetetlen szerepükkel. Így Péter is és az evangélista is tudta, mindazt, amit megtart Jézus tanításából, az nem mese, hanem egyben evangéliumi törvény is lesz. A zsinagógától elkülönülő keresztény házaknak mindennapos kérdése volt, mit tartanak meg a zsidó vallásból, és mit vetnek el. Az első un. jeruzsálemi zsinaton, már a  hivatalos deklarációt sem lehetett elkerülni ebben a kérdésben. Jézust nem lehetett reform rabbivá fokozni, ha egyszer a Messiás. Nem lehetett jólelkű eszkatológikus álmodozássá oldani tanítását, ha az Isten fia. Ezt a feladatot egy palesztinai közösség emléke szerint Péter kapta. Talán maga sem tudta akkor, hogy mire vállalkozott.

Persze, amikor mi ezt a szöveget olvassuk, gyakorta annyira megtiszteljük, történeti és teológiai okfejtés alapján, hogy a szöveg mondandója és üzenete csak Péter magánügyévé silányul. Az övé az oldás és a kötés hatalma, bajlódjék vele, vagy vegyék vállukra ennek terhét a történelmi utódai a pápák!

 Pedig minden körben, amelyben, mint keresztények képviselünk valamilyen életvitelt, hívőknek és hitetleneknek, jogosan vagy jogtalanul péteri pozícióba sodródunk. Oldjuk, vagy megtartjuk a kereszténységet. Megvalljuk, hogy mi sem vagyunk tökéletes keresztények, de akkor is áll egy-egy morális és teológiai követelmény, vagy azt mondjuk, ezen a plébánián, ebben a házban én vagyok a keresztény, én vagyok a pápa. Amit megtartok az a keresztény, amit elvetek az nem igazán fontos.

Ezek számára szeretném idézni Jézus tanítását az „i” betűről és a vesszőcskéről, amely nem veszhet el, hanem be kell teljesedni az egésznek, de aki egy jottányit is enged az igen kicsi lesz a mennyek országában, akármilyen nagy volt itt a földön és az egyházban.