A Karthágó környékén élő fiatal patríciusfeleség, Perpétua Felicitásszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, melyet általános megvetés övezett. Felicitász szülés előtt állt, Perpétuának csecsemő gyermeke volt. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt. Az ifjú csapat azonban rövid idő alatt áldozata lett Septimius Severus császár rendeletének, amely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen.

Perpétuát és Felicitászt három társukkal, Saturniusszal, Secundulusszal és Revocatusszal együtt letartóztatták. Saturus, mihelyt értesült a rábízott katekumenek elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson. 

Perpétua kiváló nevelésben részesült és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikről, melyek a szenvedéstörténetről készült jegyzőkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak. A patrícius ifjú hölgy, két szabad ember, egy rabszolga, egy rabszolganő és a fiatal hitoktató testvéri közösségben állta a rájuk rótt kemény megpróbáltatást.

A hitjelöltek első börtönükben kereszteledtek meg, ahol Felicitász megszülte gyermekét. A keresztségből erőt merítettek a szenvedések elviseléséhez. Perpétua így írt a börtönben: „Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.” Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért a fiatal megkeresztelt nő magának és társainak.

Később átvitték őket egy zsúfolt, földalatti börtönbe. „Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt, lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt” – olvasható Perpétua leírásában.

Ránk maradt szenvedéstörténetük részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Hosszú, felőrlő fogság után kihallgatták őket a város fórumán, és mivel ott kereszténynek vallották magukat, halálra ítélték és kivégezték őket. Március 7-én arénába, vadállatok elé vetették a keresztények kis csoportját; ám mivel az állatok nem ölték meg őket, tőr oltotta ki életüket.

Szent Ágoston a két szent nevét összekapcsolva hívja fel a figyelmünket a böjti fegyelem értékére: perpetua felicitas, azaz örök boldogság lesz állhatatosságunk jutalma.

A 354-ben készült Depositio Martyrum, az egyik legrégibb egyházi naptár március 7-én emlékezik meg a temetésükről. 1908-ban Aquinói Szent Tamás miatt március 6-ra tették át ünnepüket. 1969-ben, amikor Szent Tamás napját január 28-ra helyezték, a vértanúk emléknapja visszakerült március 7-re.

Istenünk, kinek szeretetéért Szent Perpétua és Szent Felicitász vértanúasszonyok megvetették a fenyegetéseket és úrrá lettek a halál kínjain, kérünk, add meg az ő könyörgésükre, hogy a te szeretetedben szüntelenül gyarapodjunk!

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír