Pachomiusz kopt neve Pakhome, és azt jelenti: királyi sólyom vagy sas. A kolostori közösségben élő szerzetesség megalapítójaként szerepel a keleti szerzetesség nagy atyái között. Antaltól eltérően azonban Pachomiusz neve sohasem lett népszerű a nyugati kereszténységben, jóllehet ő az, akire minden kolostor- és rendalapító támaszkodik.

Pachomiusz (Szne 287 körül – Pbau, 346. május 14.) hazája Théba. Szülei pogányok voltak. Nem szerzett magasabb iskolai képzettséget, csak idős korában tanult egy keveset görögül. Egy napon császári toborzó parancsnokság érkezett Thébába, és Pachomiuszt is megfogták. Miközben az újoncokat hajón szállították lefelé a Níluson, durván és szívtelenül bántak velük. Pachomiusz hálásan fogadta azt a segítséget, amelyet útközben a keresztények nyújtottak neki és bajtársainak. A kereszténységgel történt eme első érintkezése döntő hatással volt életére; amikor megszabadult a katonaságtól, nem tért vissza szülői házába, hanem visszavonult Szerapisz egy elhagyott templomába, s nemsokára megkeresztelkedett.

Egyiptom azokban az évtizedekben a szerzetesi élet fellendülését élte át. Szerzetessé úgy lehetett lenni, hogy egy tapasztalt abbához (atyához) csatlakoztak. Pachomiusz a remete Palamonhoz fordult. Fogadtatását nem lehet barátságosnak nevezni, az az életmód pedig, amelyre Palamon az újoncokat kötelezte, csaknem embertelenül kemény: gyakori éjszakai virrasztások, megszakítás nélküli testi munka, folytonos imádság, csaknem szakadatlan böjt. Pachomiusz azonban nem adta fel. Az évek során megérlelődött benne a terv, hogy fiatalokat gyűjt maga köré, s támaszuk és vezetőjük lesz a szerzetesi tökéletességre irányuló fáradozásukban.

Az utókorra maradt Pachomiusz néhány írása – különösen jelentős kolostori regulája, részben kopt eredetiben –, valamint életrajza, amelyeket nem sokkal a halála után szerkeszthettek a tanítványai; továbbá a kortársaitól és tanítványaitól származó néhány tanúság.

Életrajzírói egy látomásáról tudósítanak, amelyet Pachomiusz Tabenniszi közelében élt át, s mely arra indította, hogy ott kolostort építsen. Így jött létre az első kolostor, a szerzetesek közös elöljáró és mindenkit kötelező regula által szorosan összefűzött közössége. A közösség külső jelképe az a fal volt, amely a kolostor egész környezetét elzárta a világtól és az egyetlen kapu, amelyen át kapcsolatot tartottak fenn a külvilággal.

Az új vállalkozás gyorsan figyelmet keltett. Sokan jöttek, hogy alárendeljék magukat Pachomiusz lelki vezetésének, így csakhamar új kolostorok alapítása vált szükségessé. Olykor egész közösségek is csatlakoztak hozzá, amelyek tagjai más feltételek között jöttek össze. Pachomiusz életében végül kilenc lett a települések száma, és hozzájuk csatlakozott még két női kolostor is. Minden kolostor Pachomiusz vezetése alatt maradt; ennek eszközei voltak a szabályos vizitációk és az évenként kétszer tartott általános káptalanok.

Pachomiusz – a későbbi évszázadok fejlődését megelőzve – valódi rendet alapított, amelynek az életereje még jóval a szent halála után is megmutatkozott. Több mint húsz évig, körültekintéssel és erős kézzel vezette rendjét.

Szervező tevékenységénél is fontosabb, hogy elsőként alkotott szerzetesi regulát. Ez valami egészen új volt, s joggal keltett kortársaiban csodálatot. Egy legenda szerint Pachomiusz e regulát érctáblára írva kapta egy angyaltól. Ez a regula minden külső egyszerűsége ellenére is rendkívüli jelentőségű, mert évszázadokra befolyásolta a monasztikus törvényalkotást. Határozatai közül némelyik, például a szegénység kérdésére vagy a szerzetesi életstílusra vonatkozó, azóta minden szerzetesi regula közkincsévé lett. Anianei Szent Benedek Concordia regularumában utalt Pachomiusz regulájára és Pachomiusz tanítványának, Horsiesiusnak Liber címen ismert munkájára.

346-ban Thébában pestis dühöngött. Sok szerzetest elragadott, végül elérte Pachomiusz is. Hosszasan birkózott a halállal, tanítványai  imádkoztak gyógyulásáért. Végül megmondta nekik: hagyják abba az imádkozást, mert Isten akarata az, hogy hazatérjen. Kedvelt tanítványához, Teodorhoz intézett utolsó kívánsága az volt, hogy egy mások számára ismeretlen helyen temesse majd el. 346. május 14-én halt meg.

A IV. század végén keletkezhetett életrajza szerint néhány szerzetes Alexandriába vivő útja során felkereste Remete Szent Antalt, és közölték vele Pachomiusz halálhírét. Antal erre magasztalni kezdte a hazatértet: „amikor szerzetes lettem, még nem voltak kolostorok, hogy ott találhattunk volna lelki vezetést. Az akkori szerzetesek mindegyike saját belátása szerint fáradozott a lelki haladásért. Atyátok azután az Úr megbízásából véghez vitte ezt a jó művet (a kolostoralapítást). Gyakran elmondattam magamnak, milyen kiválóan járt el a Szentírás szellemében. Hiába kívántam gyakorta, hogy láthassam egyszer itt a földön. Isten kegyelmével látjuk majd egymást minden szent atyával együtt a Mennyországban, mindenekelőtt azonban Urunkat és Istenünket, Jézus Krisztust.” E szavak is megmutatják, mily nagyrabecsülésnek örvendett Pachomiusz; ismerték különleges hivatását és teljesítményét.

Pachomiusz erőforrása a szentségben rejlik, amely szoros kapcsolatban áll az áldozattal és lemondással. Tanítványai tanúsága szerint belelátott a szívekbe; látomásai voltak, meg tudta különböztetni a szellemeket, és ki tudta űzni a démonokat. Bölcs prófétai látással rendelkezett. Kora teológiai küzdelmei közepette is tévedhetetlenül járjon az ortodoxia útján.

Magyar Kurír