Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.

Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;
Te Szentléleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.

„Csillagok között fényességes csillag” – e szavakkal üdvözli a régi magyar énekszerző I. László vitéz királyunkat, az egyik legnépszerűbb magyar szentet. Középkori hazai mondák és legendák egyetlen szentünket sem magasztalták oly nagyon, mint László királyt. A László név a szláv Vladislav 'úrfi, uralkodó fia' származéka – szerepel Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. Az Árpád-házi király nevét bizonnyal lengyel édesanyja, Richeza lengyel hercegnő választotta.

László 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászoly) István király vakíttatta meg. Apja, I. Béla testvéreivel együtt István haragja elől menekült el az országból. Mégis László lett az, aki István életművét folytatta.

Az Áprád-házi királyok sorában, 1077-ben került trónra. Szigorú, de igazságos törvényalkotó volt, aminek eredményeként megszilárdult a magántulajdon védelme az országban. Uralkodása idején Magyarország – fennállása óta először – képes volt a hódításra. A trónviszályoktól s külső támadásoktól zaklatott országban nyugalmat és rendet teremtett szigorú törvényeivel.

Mélyen hívő királyunk uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket.

László király 49 éves volt, amikor az unokaöccsével, Kálmánnal folyó viszálykodás közepette, 1095. július 29-én meghalt Nyitrán. Először az általa 1091-ben felszentelt somogyvári Szent Egyed bencés monostorban temették el, majd – a nagyváradi monostor elkészültével – 1116-ban testét átvitték Váradra, hogy az általa alapított székesegyházban helyezzék örök nyugalomra.

A magyar lovagkirálynak, a gyengék védelmezőjének emlékét legendák őrzik. Sokáig élt a hit, mely szerint a szent király előjön sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. 1354 nyarán, amikor a székelyek élet-halál harcukat vívták a tatárokkal, öreg tatárok mesélték, hogy „nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat” – szerepel a névtelen minorita krónikájában. A legenda szerint ő döntötte el az ütközetet a magyarok javára; s a csata után László király bebalzsamozott testét verejtékesen találták Váradon.

A Dubnici krónikában (Chronica de gestis Hungarorum) – melyet ismeretlen szerzője 1479-ben, a Tiszántúlon állított össze korábbi művek alapján – megtalálhatjuk a Szent

László-legendakör egy újabb fejezetét: „A székelyek az Úr 1435. évében, vízkereszt táján egynéhány magyarral kiszállván a tatárokra, számtalan pogányt kardra hánytak. A harc három napig tartott. És beszélik, hogy míg az üldözés tartott, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre negyednap újból bement keresésére, akkor már ott volt szokott helyén, de átizzadva, mintha élve nehéz munkából tért volna vissza. Az őr elmondta a csodát a kanonoknak és egyéb jámbor embereknek, egy öreg tatár pedig megerősítette állítását. Azt beszélte ugyanis, hogy őket nem a székelyek és a magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtok ment, egy hatalmas termetű vitéz járt előtte, magos lovon, fejében arany korona, kezében szekerce, és mindnyájukat lefogyatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásával. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündöklött csodálatos fényességben, fején aranykorona. Világos ebből, hogy a székelyeket Krisztusért harcoltukban maga a boldogságos Szűz Mária és Szent László segítette a pogányok ellen, akik saját erejökbe és sokaságukba vetették bizodalmukat.”

S rőt fegyvert viselő lovas királyunk,
Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben
– Márvány oszlopokon pihenve egykor
Bő nektárt veritékezett tested –
Útunkban, te nemes lovag, segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk...
(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)

A források szerint a váradi sírnál csodás gyógyulások történtek, így hamar zarándokhellyé vált a „lovagkirály” nyughelye.

„Az kegyes Szent László királ teljes minden lelki jószággal, szentséggel és Úristennek malasztjával múlék ki ez gyarló világból, menvén az mennyei halhatatlan örök királi dicsőséges életnek társaságában ő birodalmának tizenkilencedik esztendeiben. Azt látván és hallván, nemcsak Magyarországban, de mind egész keresztyénségben nagy siralom és bánat támada ilyen kegyes királnak halálán, és három esztendeig ez országban szép öltözet, táncjárás és fény, vigasságtétel sem láttaték, sem hallattaték.” (Karthauzi Névtelen: Nagy siralom és bánat)

Halálát követően kultusza gyorsan terjedt; sírja csodatévő zarándokhellyé lett, mondák és legendák fonták körül alakját. Szenttéavatását azonban csak száz év múlva kezdeményezte III. Béla. Kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy felülvizsgálják a lovagkirály nagyváradi sírjánál történt csodákat. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket: 1192. június 27-én déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át.

Árpád-házi Szent László napját a szokástól eltérően azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.

Szenttéavatásakor felnyitották László király sírját, s a hajdani uralkodó fejét leválasztották a testéről, majd egy mellszobor alakú ereklyetartóban (hermában), a sír fölött helyezték el. A sírra került Szent László kürtje s csatabárdja, ám ezek elvesztek a középkorban.

1406-ban, midőn leégett a nagyváradi székesegyház, a fából készült herma elpusztult, a koponya azonban épen maradt. Később készült el a ma látható herma. A Báthori család kincstárába került, innen Naprághy Demeter a fejedelem kancellárja, későbbi veszprémi, majd győri püspök vitte el, aki Prágában restauráltatta. A törökök kiűzéséig az ausztriai Borostyánkő várában őrizték, innen került Győrbe. A nagyváradi székesegyház 1775-ben kapott a nyakszirtcsontból egy darabot, ami ott szintén egy díszes ereklyetartóba került.

Magyar Kurír