Szent Jozafát 1580 körül született az akkor a lengyel királysághoz tartozó Włodzimierzben (ma Ukrajna, Володимир-Волинський), rutén származású családban. Édesapja, Gavriol Kuncewicz városi tanácsos volt, édesanyját Marinának hívták. A szülők ortodox vallásúak voltak, s gyermeküket Jánosnak keresztelték.

Amikor János elemi iskoláit befejezte, kereskedőinas lett Vilniusban. 1596-ban Breszt-Litovszkban több rutén ortodox püspök unióra lépett a római egyházzal, megtartva keleti rítusukat. János is ezekben az években találta meg az utat a Katolikus Egyházhoz. 1604-ben engedélyt kért a kijevi metropolitától, hogy beléphessen a majdnem teljesen elnéptelenedett vilniusi Szentháromság-kolostorba. Bazilita szerzetesként vette föl a Jozafát nevet. 1618-ban püspökké szentelték.

A 16. század végén mind a katolikus, mind az ortodox Egyház híveinek élete meglehetősen feszült légkörben zajlott.  A katolikusok körében az ellenreformáció hatása volt nagy, az ortodoxok között pedig egyre inkább érezték a megújulás szükségességét. A lengyel fennhatóság alá eső területeken ez a reform az esetek többségében a római egyházzal való unióba torkollott, amelynek aztán politikai színezetű ellenhatása támadt. Tagadhatatlan, hogy az egység szorgalmazói között voltak olyanok, akiket nem tisztán vallási indítékok vezettek.

Jozafát sok lelket nyert meg az uniónak, azonban az ellenségeskedés egyre nagyobb méreteket öltött személye körül. Tudta, hogy életébe fog kerülni a pápához való hűsége, de nem tántorodott meg. A keleti szertartásokat féltő embereket a püspök ellen lázították, végül a felhergelt tömeg gyilkolta meg 1623. november 12-én.

VIII. Orbán pápa, amikor hírül vette vértanúságát, azonnal megindította a szenttéavatási eljárást. Húsz évvel a halála után, 1643-ban boldoggá is avatta Jozafát püspököt. A szentté avatást IX. Piusz pápa végezte 1867-ben. XI. Piusz pápa 1923-ban Szent Jozafát vértanúsága 300. évfordulója tiszteletére adta ki Ecclesiam Dei kezdetű enciklikáját.

XXIII. János és VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban új lendületet adott az egység vértanúja tiszteletének. Számos ukrán és lengyel templom patrónusává választották Kanadában és az Egyesült Államokban. Földi maradványai a római Szent Péter-bazilikában nyugszanak, a Nagy Szent Bazil (Vazul) -oltár alatt.

Emléknapját 1882-ben vették föl a római naptárba, november 14-re. 1969-ben november 12-re, a halála napjára helyezték át.

Ferenc pápa 2013. november 25-én részt vett a Szent Péter-bazilikában a Szent Jozafát vértanú tiszteletére bemutatott Szent Liturgián. „Építsetek hidat a többi egyházzal!” – kérte az ukrán görögkatolikus püspököktől és hívektől, akik Szent Jozafát ereklyéjének Bécsből a vatikáni Szent Péter-bazilikába történő átvitelének ötvenedik évfordulójára hirdettek meg zarándoklatot.

Urunk, Istenünk, add, hogy elevenen munkálkodjék Egyházadban a Szentlélek, akivel betelve Szent Jozafát püspök életét adta övéiért. Közbenjárására erősíts meg minket is Szentlelkeddel, hogy készséggel adjuk akár életünket is testvéreinkért. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

*

Részlet XI. Piusz pápa Ecclesiam Dei kezdetű körleveléből

Kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten az ő csodálatos gondviselésével olyanná alkotta meg az Egyházat, hogy a többi látható ismertetőjegyei mellett ökumenikus egysége is nyilvánvalóvá legyen, amikor pedig majd elérkezik az idők teljessége, egy mérhetetlen nagy családdá váljék.

(...) Hogy pedig ez az egység és egyesülés örökkétartó legyen, ezért szentelte meg ezt az egységet a gondviselő Isten a szentség és vértanúság együttes pecsétjével.

Ez a nagy dicsőség jutott osztályrészül az ószláv keleti szertartású polocki érseknek, Jozafátnak, akit méltán úgy tisztelünk, mint a keleti szlávoknak ékes díszét és oszlopát, mert talán senki más nem hozott nagyobb dicsőséget nevükre, és nem szolgálta jobban üdvösségüket, mint ez a pásztoruk és apostoluk, különösen akkor, amikor vérét ontotta az Anyaszentegyház egységéért. Sőt bizonyos égi sugallatra úgy érezte, hogy neki kell megindítania az egyetemes szent egység visszaállítását, és úgy látta, hogy a legtöbbet azzal használ ennek az egységnek, ha az egyetemes Egyház egységén belül továbbra is megtartja az ószláv keleti rítust és a bazilita szerzetességet is.

Mialatt pedig elsősorban azon szorgoskodott, hogy saját honfitársait egyesítse Péter főpapi székével, közben nagy körültekintéssel azon is fáradozott, hogy összegyűjtse mindazt, ami előmozdítja ezt az egységet és ami ennek megerősítésére bizonyságul szolgálhat. Ezért tanulmányozta főleg azokat a liturgikus könyveket, amelyeket a régi szent atyák rendelkezése alapján egyformán használni szoktak maguk az egyesült keleti szertartásúak és az elszakadt keletiek is. Ilyen szorgos előkészület után kezdte meg az újraegyesítés munkáját, és ezt olyan vonzó erővel, szelídséggel és oly nagy eredménnyel végezte, hogy még maguk az ellenfelei is „a lelket magával ragadó” névvel tisztelték meg.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Vatican.va

Magyar Kurír