(980 körül - 1046. szeptember 24.)

Budapesten, az Erzsébet-híddal szemben a régi Kelenhegy sziklái között áll Jankovics Gyula gyönyörű alkotása, az első magyar vértanunak, Szent Gellértnek hatalmas bronzszobra. A szobor magasra emelt jobbjában a szent keresztet tartja a magyarok városa fölé, hírdetvén ezzel, hogy a nemzet a kereszt jegyében született, és annak védelme alatt áll. Gellért volt a magyar nép első nagy térítője. Származását tekintve viszont nem magyar: az Itáliában született főpapot a véletlen hozta hazánkba.

Szent Gellért életének eseményeit két legenda őrizte meg, melyek jóval halála után íródtak, így a forráskritika által felvetett felvetett kérdések végérvényes megválaszolása még hátravan. Azonban ettől függetlenül Gellért életét és személyiségét a már rendelkezésre álló biztos adatok segítségével is hitelesen meg lehet ismerni.

Itália egyik legjelentősebb városában, Velencében született, köztiszteletnek örvendő patríciuscsalád gyermekeként. Szülei a György nevet adták neki. Édesapja, Sagredo Gellért kalmár volt.
5 éves korában súlyosan megbetegedett, ezért szülei a bencések Szent György tiszteletére alapított monostorába vitték, és felajánlották a lovagszentnek. Megígérték, ha a kis György felépül, ő is felölti a szerzetesi csuhát. A kisfiú egészsége helyreállt, és a szerzetesek iskolájában tehetségével hamar kivívta tanárai megbecsülését.
15 éves volt, mikor édesapja a Szentföldre zarándokolt és ott meghalt. György ekkor édesapja emlékére a Gellért nevet vette fel. Hamarosan édesanyját is elvesztette.
25 éves korára Gellért mintaszerű szerzetessé vált tudományban, imádságban, önmegtagadásban és munkában egyaránt. Vilmos apát javaslatára ezért Bolognába küldték tanulni. 7 év múlva tért vissza a kolostorba, ahol Vilmos apát halála után a társai az apáti tisztséggel bízták meg.
Akárcsak édesapjának, Gellértnek is élete nagy álma volt, hogy a Szentföldön végigvándoroljon a Megváltó nyomdokain. Ezért 3 év múlva lemondott apáti tisztségéről, és hajóra szállt. Velencéből először Zára kikötőjébe akart hajózni, egy vihar miatt azonban Isztria partvidékén kötöttek ki. A kényszerű várakozás során a Szent András kolostorban találkozott Razin pannonhalmi apáttal, aki Rómából hazafelé tartva rábeszélte, hogy kísérje el őt, és látogassa meg a magyarok istenfélő királyát, Istvánt.

A legenda szerint 1015 júliusában (más vélemények szerint viszont csak 1020 után) érkezett meg Pécsre Mór püspökhöz, akivel István királyhoz ment Székesfehérvárra. Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én a király a főurak kíséretében a hatalmas fatemplomba vonult, hogy Szűz Mária mennybemenetelét megünnepelje. Ezen az ünnepen egy számukra ismeretlen pap lépett a szószékre - Gellért. A szónoklat után - a legenda szerint - Gellért lelkében elragadtatva egy hegyet pillantott meg, melynek sziklái közt holtan látta önmagát, összetört tagokkal véresen feküdni. Megértette az Úr üzenetét: nem a Szentföldre kell mennie, hanem itt kell maradnia, mert itt fogja elnyerni a legnagyobb mennyei ajándékot: a vértanuság koronáját. Istvánnak nagyon tettszett a szónoklat, ezért az ünnep elmúltával Gellértet a palotában tarttatta, és fiának, Imre hercegnek a nevelését bízta rá.

1023-ban Bakonybélbe ment, ahol remeteként böjtölt, imádkozott és dolgozott. Beszéli még a legenda, hogy egy napon írás közben elnyomta az álom a kunyhója előtt. Arra ébredt, hogy egy kis szarvasborjú védelmet keresve mellé telepedett. Sietve megetette az árva kis jószágot és az nem is távozott el tőle. Más alkalommal, amikor az erdőből fával megrakodva hazatért, kunyhója ajtajában egy farkas feküdt. Jöttére az hozzá ment és a lábaira rogyott. A remete ekkor vette észre, hogy a vad oldalán seb tátong. Kimosta és bekötözte a sebet, majd a kunyhójába vitte a farkast. Mikor az magához tért, hálás kutya módján megnyalta a remete kezét, és szelíden a kis szarvas mellé heveredett.

1028-ban, miután István király hadai Ajtony vezért a Maros vidékén legyőzték, sor kerülhetett a kilencedik egyházmegye szervezésére, és István Gellértre bízta a püspökség, valamint a káptalan, a káptalani iskola és a papi utánpótlás megszervezését. Ennek Gellért és társai becsülettel eleget tettek, és a csanádi iskola híre gyorsan terjedt.

A keresztény és európai értékrendnek a védelmében került szembe Aba Sámuellel, aki uralkodói tetteivel nem követte az 1038-ban sírba szállt Szent István példáját. Az 1044-es év tavaszán Aba Sámuel Csanádon tartózkodott, és 50 ellene szervezkedő főurat kivégeztetett. Az április 22-i, húsvétra tervezett koronázást Gellért megtagadta, s félelmetes, prófétai szavaiban megjósolta a király halálát, a pogánylázadást és saját vértanuságát. Gellért ezzel megnyitotta a magyar püspökök azon sorát, akik a hatalommal is szembeszállva védelmezik az igaz értékkeket.

Péter király uralma ellen 1046-ban a Tiszántúlon lázadás tört ki, amelyhez a pogányság visszaállítását követelők a békési Vata vezetésével csatlakoztak. Gellért püspöktársaival az ősz első napjainak egyikén Székesfehérvárról Budára igyekezett, hogy ott fogadja az oroszok közötti számkivetésből visszatérő Vazul-fiakat. Egyik este Diósd községben vacsora után megjövendölte püspöktársainak, hogy az volt az utolsó vacsorájuk. Másnap, 1046. szeptember 24-én misét mondott a Szent Szabina templomban, ahol szintén megjövendölte vértanuságukat, és azt is, hogy társuk Beneta püspök nem fog részesülni a vértanuság dicsőségében.
Még aznap, a Buda felé tartó püspököket egy lázadó pogány csapat elfogta a pesti révhez közel, s egy kivételével megölték őket. Gellértet taligára tették, és a Kelenhegyről (a mai Gellért-hegy) letaszították, majd "mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották."

Az első magyar vértanu holttestét a pesti oldal Boldogságos Szűz templomában temették el először, majd Csanádra vitték. Sírja körül egyre több csoda, rendkívüli gyógyulás történt. A spontán módon kialakult népi kultuszt követte a hivatalos szentté avatás 1083. július 26-an, Szent László király kérelmére.