Szent Bernadett hálaimája 
Köszönöm Neked Istenem, hogy apa és anya olyan szegények voltak, hogy a házunk (a malom) összeomlóban volt, és hogy mi olyan koszos bárányok voltunk. Köszönöm, hogy olyan haszontalan kenyérpusztító voltam, hogy csak a gyerekeket tudtam pucolni és a bárányokat őrizni. Köszönöm neked Istenem az államügyészt, a kornisszáriust, a csendőröket és Peyramale plébános kemény szavait.        Mária, Miasszonyunk, azokért a napokért, amelyeken eljöttél (és azokért is, amelyeken nem jöttél), majd csak az égben fogok tudni eléggé köszönetet mondani.        Köszönöm neked, hogy sohasem tudtam megtanulni a helyesírást, hogy nem volt emlékező tehetségem a könyvek számára, köszönöm a tudatlanságomat és a butaságomat.        Jézus! Köszönöm, hogy anyám tőlem messze távol halt meg, és azt a fájdalmat, amit éreztem, amikor apám Marie Bernard nővérnek szólított, ahelyett, hogy kitárta volna karját kis Bernadettjének.        Köszönöm, hogy ilyen túlságosan puha, érző szívet adtál, és halmoztál bánattal.        Köszönöm, hogy Josephina anya kijelentette, hogy semmire sem tudnak használni.        Köszönöm az újoncmesternő élcelődéseit, kemény hangját, igazságtalanságait, gúnyolódásait és a megaláztatások kenyerét.       Köszönöm, hogy én voltam az, akiről Marietheresie anya azt mondta: „Maga mindig csak butaságokat csinál.”        Köszönöm neked, hogy én voltam a figyelmeztetésekre kiválasztott, akiről nővéreim azt mondták: „Milyen szerencse, hogy nem én vagyok Bernadette.”        Köszönöm neked Istenem ezt a szánalmas testet, amit nekem adtál, az égető, párolgó betegséget, rothadó húsomat, betegségtől megtámadt csontjaimat, izzadásaimat, lázamat, a tompa és szúró fájdalmat.        És köszönöm ezt a szívet, amit adtál, a pusztaságot, a belső szárazságot, az éjszakát és a villámokat, a hallgatásodat és a mennydörgésedet, mindent. Hálát adok Neked ÉRTED, akár távol voltál, akár jelen voltál...