Ambrus Trierben született 339 körül, húga Szent Marcellina. Becsületes ember és tehetséges, jó hivatalnok volt, azonban harminc éves korában még nem szánta rá magát a keresztségre. Az Úr úgy kereste és találta meg őt is, mint annak idején Sault Damaszkusz kapujánál.

Mikor Milánó ariánus püspöke 374-ben meghalt, félő volt, hogy a város katolikus és ariánus lakossága egymásra támad. Különösen nagy volt a feszültség a püspökválasztás napján. Ambrus, a város kormányzója, aki ekkor még csak katekumen volt, joggal tartott a legrosszabbaktól, ezért személyesen jelent meg a templomban. Ám a választás folyamán egyszer csak egy gyermek fölkiáltott: „Ambrus a püspök!” És a jelenlévők egy szempillantás alatt elfogadták ezt a különös választást. Ambrus ugyan erélyesen tiltakozott ellene, de minden hiába volt, meg kellett hajolnia a nép kívánsága előtt. Ezért hamarosan megkeresztelkedett, és nyolc nappal később, valószínűleg 374. december 7-én püspökké szentelték.

Szent Ambrus dolgozószobájában
(1500 körül; Metropolitan Múzeum, New York)

Ezután vagyonát szétosztotta, és napjait munkával, imádsággal és tanulással töltötte. Elkezdte tanulni a teológiát, elsősorban mégsem teológus akart lenni, hanem hívei atyja és pásztora. Szent Ágoston egyszer azt mondta róla, hogy „a szegények serege vette körül, annyira, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett hozzáférkőzni”.

Ambrus a szociális igazságosság apostolának bizonyult, szociális tanításában a jogász szigorával és a moralista komolyságával pellengérezte ki a pénz hajszolását és a vagyon utáni törtetést. Gondolkodására egy homíliarészlet vet fényt, amelyben Nábótról beszél és a vagyonos emberek lelkiismeretére kíván hatni: „Ha egy szegénynek adsz, nem a sajátodból adod, hanem az övéből. De te kisajátítod magadnak azt, ami mindenki javára adatott. A föld ugyanis mindenkié, nemcsak a gazdagoké. Csak éppen, akik e jogszerű tulajdont használják is, sokkal kevesebben vannak, mint akik nem élnek vele. Így te csupán azt fizeted meg, amivel tartozol, és valóban nem is lehet beszélni nagylelkűségről.”

Catherine de Clèves hóráskönyve
(nématalföldi festő illusztrációja, 1434–40 között;
Morgan Könyvtár és Múzeum, New York) 

Az egyháztörténelemben elsősorban olyan püspökként tartják számon, aki biztosította az egyház függetlenségét a római birodalom államhatalmával szemben, és hajlíthatatlanul védte az egyházat a tévtanítókkal szemben még akkor is, amikor emiatt szembekerült a császári házzal. Egy alkalommal a püspök azért került ellentétbe a császárral, mert az elrendelte a tesszaloniki vérengzést. Tesszalonikiban meggyilkoltak ugyanis egy gót parancsnokot 390-ben, s Theodosius császár bosszúból hétezer embert gyilkoltatott meg. Ambrus kiközösítette a császárt, és fölszólította, hogy nyilvánosan tartson bűnbánatot. Theodosius azonban nem törődve a fölszólítással megjelent a templomban, hogy részt vegyen a misén. Ambrus elébe ment az előcsarnokba, és megtagadta tőle a belépést, mondván: „Úgy látszik, császár, gyilkosságod szörnyűségét most sem ismered be, mert magas állásod meggátol a belátásban. Merészelnéd imára kulcsolni a kezedet, amikor emberi vér csöpög róla? Menj csak, és vesd alá magadat a kiközösítésnek!” Amikor a császár azzal védekezett, hogy Dávid is vétkezett, a püspök így felelt neki: „Ha már a bűnös királyt utánoztad, kövesd a bűnbánó Dávidot is!” A császár sírt dühében, és bosszúsan elment. Karácsonykor azonban vezeklő ruhában megjelent a templomban, és kérte a püspöktől a bocsánatot és az egyházba való visszafogadást. Öt évvel később Ambrus mondta a császár ravatalánál a gyászbeszédet.

Ambrus püspöknek nagy gondja volt az evangélium hirdetésére, és szerette a liturgiát, azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen benne részt. Ezért ő maga is írt himnuszokat. Lelkének mélységei minden tevékenysége között leginkább imádságaiban mutatkoztak meg. A hit titkai az imádságban tárultak föl számára, az imádságban találta meg újra a saját lelkét.

Szent Ambrus: Ádventi himnusz

Figyelmezz, Izrael Ura,
Ki ülsz a Kerubok felett,
Jelenj meg Efraim előtt,
Jöjj, támaszd fel hatalmadat!

Nemzetek Megváltója, jöjj,
Szűznek szülötte, jöjj közénk,
Ámuljanak a századok:
Istenhez illő születés!

Nem férfiú magva hozott,
Titkos lehellet ád nekünk:
Isten Igéje testbe vált,
S a szűzi méh virága vagy.

Kelyhe gyümölcsöt bontogat,
Szemérme bár bontatlan áll,
Erénye tisztán tündököl:
Isten járja e templomot.

Szemérme mint királyi ház:
E nászteremből lép elő,
Mint kettős lényű óriás,
S vígan repes az út elé.

Kijössz Atyádnak mélyiről,
Bemégy Atyádnak mélyire.
Leszállasz mind a poklokig,
Felszállasz Isten székeig.

Ki az Atyának mása vagy,
Ölts testet, győzelmed jelét.
Testünket, a gyámoltalant,
Tegye acélossá erőd.

Már fénylik Jézus jászola,
Új fényt lehel az éjszaka.
Ezt immár meg ne rontsa éj,
Nem-szűnő láng legyen a hit.

(Sík Sándor fordítása)

*

A püspök már meggyengült egészséggel diktálta le a 44. zsoltár magyarázatát. A 24. vershez ezt fűzte: „Nehéz dolog ily sokáig hordozni ezt a testet, amelyre már ráveti árnyékát a halál! Serkenj föl, Uram! Még mindig vissza akarsz utasítani engem?” Ezek voltak utolsó sorai. Tanúskodnak arról, hogy Milánó püspökének élete nem volt más, mint várakozás az Úrra és Mesterre. Életét a hitben és az önátadásban tette teljessé. 397. április 4-én halt meg. Ereklyéi a milánói bazilikában találhatók. A bazilikában látható az a mozaikábrázolás is, melyet Ambrus püspök kortársa készített. És ugyanitt őrzik annak a keresztelőmedencének a maradványait is, amelyben Ambrus 387-ben megkeresztelte Szent Ágostont.

Ünnepét a húsvét miatt nem áprilisban, hanem december 7-én, püspökké szentelése napján üljük. A római naptárban a 12. század óta szerepel.

Szent Ágoston a Vallomásokban így írt Szent Ambrusról: „Istennek ez az embere a katolikus igazságnak szokatlanul kemény védelmezője volt a tévtanítókkal szemben. Nem törődött az életveszéllyel, bátran küzdött Krisztusért, hűségesen tanított az egyházban. Úgy tisztelem őt, mint atyámat, hiszen engem is – a keresztség által – ő hozott a világra Krisztusban. Én magam is együtt éltem vele a katolikus hit iránti szeretetét, erősségét, a szenvedéseket és a fenyegetéseket, amelyekben tettei s prédikációi miatt része volt.”

Ambrus legendája egy csecsemőkori történést úgy értelmez, mint próféciát a későbbi mézajkú prédikátorról és himnuszköltőről. Eszerint egyszer, amint Ambrus bölcsője kint ringott a ház udvarán, egy méhraj zúgta körül, s rátelepedett a bölcsőre. A méhek teljesen ellepték a gyermeket. Anyja rémülten kiáltott föl: „Ha ez a gyermek életben marad, nagy ember lesz belőle!” A kis Ambrust egyetlen méh sem szúrta meg, semmi baja sem esett.

Egy vitatkozó kedvű ariánus a hagyomány szerint fölényesen beszélt Ambrussal. De amikor egy alkalommal prédikálni hallotta, meglátott mellette egy angyalt, aki a fülébe súgta Ambrusnak, mit mondjon. Ettől a mennyei hitelesítéstől az ariánus úgy megrendült, hogy visszatért az egyházba.

Francisco Zurbarán: Szent Ambrus
(1626–27; Szépművészeti Múzeum, Sevilla) 

Ambrus nagyszombaton hajnalban halt meg. Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katekumeneket holtteste jelenlétében keresztelték meg. A legenda szerint többen ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött. Mások úgy látták, hogy Ambrus a püspöki székben ül, és megáldja a népet.

Istenünk, te példaképül adtad Szent Ambrus püspököt, hogy katolikus hitet és apostoli bátorságot tanuljunk tőle. Támassz egyházadban szíved szerinti férfiakat, akik népedet erős lélekkel és nagy bölcsességgel kormányozzák. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Fotó: Elcultural.com; Wikipédia; Wga.hu

Magyar Kurír
(bh)