Olofsson Placid OSB bencés szerzetes december 23-án tölti be 99. életévét. Placid atya december 20-án, vasárnap reggel 8 órakor mutatta be születésnapi hálaadó szentmiséjét a budai Szent Imre-plébániatemplomban.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Budai Ciszterci Szent Imre-templomban tartott szentmisén a 99. életévét betöltő Olofsson Placid bencés atyával koncelebrált Urr Ipoly OCist plébános, Kállay Emil piarista, valamint Bakos Gergely bencés szerzetes.

A hálaadó szentmisén Olofsson Placid a Szent Imre-templomban első alkalommal, 38 évvel ezelőtt elmondott szentbeszédének gondolatait elevenítette fel. Advent negyedik vasárnapján személyes élményéből kiindulva arról beszélt, hogy a Gulágon sokféle vallású emberrel találkozva, Jézus életén keresztül próbálta meg közelebb vinni a kereszténységet azokhoz, akikkel találkozott. Placid atya a vele készített interjúkban és prédikációiban is sokszor elmondta, hogy a szovjet munkatáborokban is csodálatosan megsegítette őt a Jóisten azáltal, hogy minden reggel szentmisét mutathatott be fogolytársaival együtt, így merítve erőt a rabságban átélt szenvedésekhez.

Szentbeszédét ezekkel a szavakkal fejezte be: „Deo gratias! Alleluja!”

A szentmise végén Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzata képviseletében Hoffman Tamás polgármester, valamint a hívek nevében Virághalmy Judit  köszöntötte fel Olofsson Placid atyát.

Olofsson Károly, szerzetesi nevén Olofsson Placid 1916. december 23-án született Rákosszentmihályon. 

Édesapja, Olofsson Gusztáv középiskolai tanár volt Budapesten, édesanyja, Reihardt Jusztina tolnai sváb családból származott. Kisgyermekkorát Rákosszentmihályon töltötte, 1926-ban költöztek be a fővárosba. Az elemi iskola négy évének elvégzése után a nyolcosztályos budapesti Szent Benedek Bencés Gimnáziumba iratta be édesapja, ahol külön engedéllyel tizenhat és fél évesen érettségizett. Osztályfőnöke a neves bencés szerzetes, Szunyogh Xavér Ferenc volt. Középiskolás korában nagy hatást gyakorolt rá a tanintézmény és a cserkészet szellemisége. 1933-ban részt vett a Gödöllőn rendezett világdzsemborin.

Miután leérettségizett, 1933-ban belépett a Szent Benedek-rendbe. Pannonhalmán teológiát, a müncheni Lajos Miksa Egyetemen német nyelvet tanult 1935-től. Ezt követően Magyarországon magyar–német–bölcselet szakos tanári oklevelet és doktorátust szerzett 1939-ben. Ugyanezen évben szentelték pappá.

Egy évig káplánként működött Győrszentivánban, innen hívták be mint tartalékos főhadnagyot tábori lelkészi szolgálatra. 1941-től tizenegy hónapig szolgált a komáromi hadikórházban. Mivel beszédeiben a közkatonákat védte egyes tisztek megengedhetetlen viselkedésével szemben, 1942-ben lefokozták és leszerelték. Ezt követően a rend soproni, majd pápai gimnáziumában tanított.

1945 augusztusában rendi elöljárói abba a budapesti gimnáziumba helyezték át, ahol korábban ő is tanult, és ezzel egyidőben a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társasága egyházi tanácsadójának nevezték ki. Mivel részt vett az akkori választási küzdelmekben, a baloldali újságok sajtóhadjáratot indítottak ellene. A főapát ezért áthelyezte Pannonhalmára, remélve, hogy így kevesebb figyelem irányul rá. Itt tartóztatták le 1946. június 5-én.

Néhány hétig az Államvédelmi Hatóság emberei hallgatták ki és próbáltak vallomást kicsikarni belőle egy nagyszabású koncepciós per megindításához, majd szovjet kihallgatók kezére adták. A szovjet katonai bíróság koholt vádak (terrorcselekmény) alapján a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő tíz évig tartó szabadságvesztésre ítélte, a Gulágra internálták (1946). Hamarosan itt is megtalálta életcélját: „Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.”

1955 novemberében térhetett haza Magyarországra. Szabadulását követően nem kapott működési engedélyt sem papként, sem pedig tanárként. Kezdetben fizikai munkás volt egy pesterzsébeti ládagyárban, majd tizenkét évig az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben (ORFI) dolgozott betegszállítóként, később mosodai munkásként, végül mosodavezetőként. 1969-től a Korányi-szanatórium mosodájának vezetésével bízták meg, innen ment nyugdíjba 1977-ben.

Papi hivatását sokáig csak titokban gyakorolhatta. A hetvenes évek közepétől kisegítő lelkészként működött a Budai Ciszterci Szent Imre Plébánián.

2014-ben platinamiséjét ünnepelhette a pannonhalmi Szent Márton-bazilikában, amelynek keretében Várszegi Asztrik főapát Ferenc pápa áldását közvetítte felé.