KÉPGALÉRIÁVAL – klikk a képre!

A megemlékezés 16 órakor kezdődött a püspöki palota konferenciatermében. A megjelenteket Udvardy György megyéspüspök köszöntötte, majd megtekintették az Uram, te látod lelkemet című riportfilmet, mely a püspök halála előtt készült és a Magyar Televízió sohasem mutatta be. Ezt követően Bíró László tábori püspök Cserháti József emberi arca címmel tartott előadást. 18 órakor szentmise volt az altemplomban, majd rövid megemlékezés a püspöki kriptában.

1961-ben Rogács Ferenc püspök halálát követően a megüresedett püspöki szék betöltésére a Szentszék Bellon Gellért jánoshalmi plébános, kalocsai kanonok személyében gondoskodott utódról, akit a pápa még 1959. szeptember 23-án apostoli adminisztrátorrá és pécsi segédpüspökké nevezett ki. A magyar kormány azonban – mivel a Szentszék a kinevezésről előzetesen vele nem egyeztetett – ehhez nem adta hozzájárulását. Ezt az Állami Egyházügyi Hivatal Pécsre érkező vezetői tudatták a pécsi káptalannal, mely így, az egyházmegye irányítására – egyházjogi szempontból kifogástalanul – Cserháti Józsefet, a Budapesti Hittudományi Akadémia tanárát választotta meg káptalani helynöknek. Cserháti József személyében egy széles látókörű, kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkező, nagy formátumú főpásztor került az egyházmegye élére.


Cserháti József 1914. április 19-én született a Tolna megyei Lengyelben. Szemináriumi tanulmányait a római Collegium Germanicumban végezte, kollégiumi társai közül püspökként többen a II. Vatikáni Zsinat meghatározó egyéniségei és a pécsi egyházmegye odaadó támogatói lettek. Rómából a fundamentális teológia doktoraként hazatérő Cserháti előbb a pécsi püspöki szemináriumban, majd ennek megszüntetése után a győri szemináriumban, 1956-tól pedig a budapesti Hittudományi Akadémián tanított dogmatikát, karakterológiát és fundamentális teológiát. Teológusként az egyház természetéről kibontakozó új megközelítések foglalkoztatták, a zsinat egyházról vallott szentségi szemléletét, a liturgia megújítását és az „Isten népe” előtérbe kerülését lelki-szellemi felszabadulásként élte meg. Bízott az ökumenében, és döntő fontosságúnak tartotta a laikusok bevonását az egyház pasztorális tevékenységébe.

„Amikor elkezdtem kormányozni, tudtam, hogy nagy felelősség hárul rám. Úgy fogalmaztam meg, hogy öt felé vagyok felelős: Isten, egyház, a nép, magam és az államhatalom felé. Tehát minden egyes kérdés döntésénél öt felé kell tekintenem. Hogy tudtam összeegyeztetni saját lelkiismeretemmel azt az államakaratot, amelynek nem kell az egyház, amely az egyházat ellenségnek tekinti egy új államrend felépítésében, új emberi közösség kialakításában és legfeljebb e cél elérése végett az egyházzal is 'paktál', tűrve és kihasználva jelenlétét? Hogy tekintsem ezt az egyházat, amely felelős a jelenért, a jövőért, amelyről tudnom kell, hogy mindig alkalmazkodott a világhoz és most is alkalmazkodnia kell, de miben, hogyan és meddig? Mindig létezett konformizmus, de milyen körülmények között jelentett önfeladást vagy árulást? Igazi határkérdések ezek! Minden egyes alkalommal megválaszolandó kérdőjelek és intő felkiáltójelek” – fogalmazta meg visszaemlékezéseiben az indulás dilemmáit Cserháti. A történeti-egyházpolitikai realitást tudomásul véve Cserháti lojális viszonyt igyekezett kialakítani az államhatalommal, a különbözőségek helyett az összekapcsoló értékekre, az ellenséges külvilággal való párbeszédre helyezve a hangsúlyt. Mindeközben az egyház belső megtisztulását, új apostoli lelkület és tudat kialakítását szorgalmazta, hogy „az egyház rátaláljon a belső normái által adott követendő útra”, amely – mint mondotta – „csak a Zsinat tanításában vált felismerhetővé”. A dialógusban való hit mindvégig lelkipásztori tevékenységének kulcsa maradt abban az időszakban, melyet ő maga a „magyar egyháztörténet legsötétebb időszakaként” jellemzett.


A megüresedett püspöki székek betöltését a Szentszék az egyházi élet folytonossága érdekében elengedhetetlenül fontosnak tartotta. Ez elől az önmagát immár konszolidáltnak hirdető Kádár-rezsim sem zárkózott el, így 1964. szeptember 9-én a Szentszék és a Magyar Népköztársaság között létrejött ún. „részleges megegyezés” néhány gyakorlati kérdés megoldásához vezetett. Ennek eredményeként VI. Pál pápa Cserháti Józsefet apostoli kormányzóvá és melzi címzetes püspökké, majd 1969. január 11-én megyéspüspökké nevezte ki. Címzetes püspöki minőségében részt vehetett a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakán, ahol két önálló beadvánnyal járult hozzá a zsinat munkájához.

Cserháti József a magyar püspöki karnak 28 évig tagja és 18 éven keresztül titkára volt. Így a magyar katolikus egyház kommunista vallásüldözés alatti sorsalakulásának élő tanúja lett. Tevékenységét a tények józan mérlegelésével és a gondviselésbe vetett határtalan bizalommal végezte, markánsan formálva a reá bízott egyházmegye arculatát. 1989-ben, 75 évesen, egészsége rohamos romlására hivatkozva kérte felmentését a pápától, aki 1989. november 3-án engedélyezte azt. Cserháti József apostolutódi útjának lezárása és az egyházmegyétől való búcsújaként 1991. augusztus 17-én Pécsett üdvözölhette II. János Pál pápát. 1994. április 14-én, néhány nappal 80. évének betöltése előtt halt meg, a püspöki sírboltban nyugszik.


Cserháti József megyéspüspök jelentős teológiai-irodalmi hagyatékot hagyott ránk. Legjelentősebb művei: Az Egyház saját tanítása tükrében. Bp. 1964.; Az egyház és szentségei. A liturgikus reform teológiai alapjai. Bp. 1972.; Mindennapi kenyér. Idézetek a napi evangéliumokból. Bp. 1973.; A II. Vatikáni zsinat tanítása. Szerk. Fábián Árpáddal. Bp. 1975.; Mindennap együtt az Úrral. Liturgikus szövegek és elmélkedések. Bp. 1975.; Találkozás Istennel. 1-3. kötet Bp. 1980.; Másokért élünk, egymásnak szolgálunk. Pécs, 1990.; Teológiai Évkönyv. Szerk. Keszthelyi Ferenccel és Nyíri Tamással.


Magyar Kurír