Sík Sándor: Isten tenyerén

Sík Sándor költészetét az isteni gondviselésbe vetett feltétlen hit hatja át. A keresztény embernek nem szabad, hogy kedvét szegjék az élet nehézségei, meg kell őriznie derűjét, a létezés fölött érzett örömét: „Azt szeretem, aki nevet/ Akinek rózsaszín az arca/, Aki örül, aki kacag/, Aki dalolva megy a harcra” (A hajnal szerelmese). A keresztény művészet és jelképrendszer hagyományaihoz hűen mutatja be Jézus Krisztust, jóságosnak, akinek követése természetes számára: „Fehér fényben, fehér ruhában/, Egy férfi jár előttem egyre./ Vezet, vezet, kezem kezében,/ Föl a magányos, nagy hegyekre” (Ketten a Mesterrel). 

A pap szerzetes költő hite kételyek nélküli, még ha nem mentes is a küzdelmektől: „Hitem súlyos és kemény,/ nem tündérmese hit./ Szeretem és élem… Hűség!” (Hiszek). Sík Sándor képei tömörek, lényeget kifejezőek, belesűríti néhány sorba Krisztus önként vállalt életáldozatának esszenciáját: a keresztúton a kereszt súlya alatt roskadozó Jézust bámuló tömeg, „kis, szegény emberek” nyomorúságát, életük sivárságát, s velük szemben a Megváltó Jézus önfeláldozásának egyedüliségét, az egész világmindenséget megújító cselekedetét: „némán egymásra néztek:/ Krisztus és kereszt, ketten./ Nagy, ismeretlen tűzzel/ a lét új titka rezgett…/ És karjait kitárta, szelíden, szomorún,/ És magához ölelte a rettentő keresztet” (Jézus és a kereszt).

Sík Sándor a hit misztériumát fejezi ki, a megfoghatatlan és láthatatlan, csak a lelkünk által érzett Istent, akit azonban folyamatosan keresünk, sokszor egy életen át, mert maga a Teremtő kódolta lelkünkbe ezt a csillapíthatatlan vágyat: „… a Te neved minden szó a számon; Akit keresni hiábavaló,/ Mert nem vagy ember-érhető helyen,/ De kereslek, mert megtaláltalak/, És aki keres, az is csak Te vagy” (Imádság a hegyen).

A költő teljes szívvel és lélekkel, örökké lüktető dinamizmussal szeretné megélni a kereszténységet, elveti a langyos, szürke hitet, mindig a tökéletességet keresi, s így fohászkodik a Mindenhatóhoz: „Ha elapadna könnyem a más bűnén,/ A minden mozgást érezni ha szűnném,/ Az a nap, Uram,/ hadd legyen a végső:/ Szabadíts meg a szürkeségtől!” (Ments meg Uram!)

Néha perlekedik az Úrral, de nem haraggal, nem annyira számon kér Istentől, mint inkább végső reményként fordul hozzá, látva a világ szörnyűségeit: „ne aludj, Uram/ már sokáig! Az utakon a vér bokáig,/ A hullapára köldökig,/ S a bűn, a bűn: Fojt szinte már szemöldökig!” (Ne aludj, Uram!)

Sík Sándor a középkori keresztény himnuszok egyik legavatottabb fordítójaként azok szellemében dicsőíti Istent, köszönetet mondva a Teremtőnek, hogy a történelem vészterhes időszakában is megóvta őt a bukástól. Tisztában van azzal, hogy ehhez a saját ereje kevés lett volna, s Szent Pál apostolhoz hasonlóan vallja, hogy minden felülről érkező kegyelem: „Téged Isten dicsérlek és hálát adok mindenért/… Hogy ember lehettem akkor is,/ mikor az emberek/ nem akartak emberek lenni,/ hála legyen” (Te Deum). 

A tökéletes Istenre hagyatkozást fejezi ki a címadó költemény: a mi dolgunk, hogy tegyük a dolgunkat, teljesítsük küldetésünket, Isten akaratának megfelelően, nem törődve azzal, hogy fáradozásainknak meglesz-e a gyümölcse: „Mást mit tehetsz,/ ha semmit sem tehetsz?/ Egyetlenegyet: önmagad lehetsz./ Legyen remény, vagy ne legyen remény,/ Az fel van írva Isten tenyerén” (Isten tenyerén). 

Az Új Ember Kiadó által megjelentetett kiadványban Sík Sándor verseit nem csupán olvashatjuk, de hallgathatjuk is, egy 1994-ben felvett hangfelvételről, Sinkovits Imre előadásában. A magyar színjátszás egyik legnagyobb alakja tökéletesen ráérez Sík Sándor csöndes, szelíd, de a Krisztus-követésben határozott, semmiféle megalkuvást nem ismerő jellemére. Versmondása visszafogott, az érzések kifejezésében kerüli a legkisebb harsányságot is, de nem színtelen, bársonyosan mély hangján mintha magát a költőt hallanánk. 

Elolvasva Sík Sándor verseit és meghallgatva Sinkovits Imre szavalatát, megállapíthatjuk: a szerzetes pap költő valóban annak a keresztény humanizmusnak volt a képviselője, amit Rónay György így jellemzett 1968 decemberében írt, s a kötetben szereplő tanulmányában: „egy a régihez képest újfajta, nyílt és nyitott, a világ iránt bizalmat tápláló, tőle nem elforduló, hanem formálására belé álló, kötetlen és önzetlen, nem mozgalmi ábrándokban, hanem felelős személyiségben gondolkodó” kereszténység, olyan, „amely egyszerre dolgozik a teilhard-i ’recept’ szerint társadalmilag e világi vonatkozásban ’előre’, a haladás mentében, és az ’üdvösség’ transzcendentális vonatkozásában ’fölfelé’, mégpedig úgy, hogy ezt a két irányt a legteljesebb harmóniában éli szintézisbe önmagában.” Minden görcs és gátlás nélkül, ahogy Mint a Mátra című versében írja: „Nem erőlködni befelé sem,/ Csak bámulni a létezésen,/ A parttalanban elmerülni/ És úszni benne és örülni/ Az egyetlen csodának: annak,/ Hogy valami, valakik vannak” (Új Ember Kiadó, 2012).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír