AMagyar Pálos Rend névadója és szellemi őse Remete Szent Pál, (Thébai Szent Pál vagy Anakhoréta Szent Pál, 227/228 – 341. január 15.) az első ismert nevű keresztény remete, a sivatagi atyák egyike. Kevés rend mondhatja el magáról, hogy főkolostorában névadója és példaképe ereklyéjét őrizhette. Ám a pálosoknak ez is sikerült. Számos történet maradt fenn Remete Szent Pál életéről, tetemének Magyarországra hozataláról és a testereklye mellett történt csodákról is. A következő cikk Remete Szent Pál életétől testereklyéjének pusztulásáig veszi sorra a fennmaradt legendákat…

Pál, az első remete életrajzát Szent Jeromos legendájából ismerjük. Életrajzírójának tanúsága szerint, Pál Decius tomboló keresztényüldözésekor vonult a pusztába, és ott egy barlangban hatvan esztendőn keresztül maradt teljes ismeretlenségben. Ez a Decius az a Gallienus lehetett, akinek kettős neve volt, s aki 266-ban kezdett uralkodni. Szent Pál tehát a pusztába menekült, látva, hogy a császár mennyiféle kínzással sújtja a keresztényeket. Elfogtak ekkoriban két keresztény ifjút is, egyiküket tetőtől talpig bekenték mézzel és kitették a tűző napra, hogy csípéseikkel a legyek és fullánkjaikkal a lódarazsak halálra gyötörjék. A másikat egy kies helyen, puha ágyra fektették; lágy szellő lengedezett, patakzúgás hallatszott, madárcsicsergés és virágillat vette körül. Színes virágokkal átszőtt zsinegekkel azonban úgy megkötözték, hogy sem kezével, sem lábával nem tudott magán segíteni. Egy gyönyörű, fiatal és szemérmetlen leányt adtak melléje, aki szemérmetlenül kikezdett az Isten iránti szerelemtől eltelt ifjúval. Az ifjú pedig, midőn érezte, hogy akarata ellenére felgerjed a teste, nem lévén fegyvere, amivel magát megvédje, leharapta a nyelvét és a szemérmetlen fehérnép arcába köpte; így fájdalma elűzte a kísértést, és kiérdemelte a dicséretes győzelmet.

Ezeknek az ifjaknak és másoknak a büntetésétől megrettenve vonult Szent Pál a pusztába. Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután egy másik, datolyát vivő állattal is találkozott, felül emberhez, alul pedig kecskéhez volt hasonlatos. Antal az Istenre esküdve kérte az állatot, hogy mondja meg, kiféle, miféle. A lény azt felelte, hogy ő egy szatír, a pogányok tévhite szerint az erdők királya. Végül Antal egy farkassal találkozott, aki elvezette Szent Pál cellájához. Pál, aki már előre tudta Antal érkeztét, bereteszelte az ajtót. Antal kérlelte, hogy nyissa ki; bizonygatta, hogy inkább kész ott helyben meghalni, mintsem hogy távozzék. Ezzel meggyőzte Pált, kitárta az ajtót, és rögtön megölelték egymást. Antal elcsodálkozott, hogy amikor eljött az étkezés ideje, egy holló két rész kenyeret hozott nekik. Pál azt válaszolta, hogy Isten mindennap így látja el őt, és most vendége miatt kétszerezte meg az adagot. Jámbor vita támadt köztük, vajon ki méltóbb megtörni a kenyeret. Pál a vendégnek, Antal az idősebbnek ajánlotta föl a kenyérszegést. Végül mindketten megfogták és két egyenlő részre osztották.

Az Érdy-kódex ekképpen számol be Antal és Pál találkozásáról: „Ottan azért, mint egymást láták, egymást megölelék és apolhaták (megcsókolgaták- régi apol ige jelentése: csókol) nagy isteni szent szeretettel. És mikoron Úr Istennek hálát attanak vóna, leülének, és monda Szent Pál Szent Antalnak: “Íme, kit nagy fáraccsággal kerestél, ez megrotadandó testnek vénségét, az te vénséged el temeti. Íme, látod ez embert, ki hamar porrá lészen.” És mikoron ott édesdeden beszéllelének, azonkezben jeve egy holló hozzájok, és egy egész cipót hoza őnekik, és el méne. Ez kedég vala Istennek angyala. És monda Szent Pál: “Íme, én szerelmes atyámfia, az Úr Isten ebédet kildett minekünk. Íme, mely kegyes és irgalmas az Úr Isten: immáran hatvan esztendei vagyon, mi últa mindenkoron fél-fél cipót érdemlettem. De, íme, az te jeveteledre megketteztette Úr Isten az eledelt.” Azért hálát adván Úr Istennek azon leülének az kút vizének felette, és veteködés lén közötök, ki szegné meg az kinyeret. Szent Pál kényszeríti vala Szent Antalt, mondván: mert Úr Isten ő érette tette vóna az csodát. Szent Antal kedég viszon ellen, mert miért nagyobb és vénebb vóna, őneki kellene megszegni. Mikoron mind kettőnek kezébe vóna az cipó, ottan hason ketté valék, és kinek mind egy rész juta benne.”