Prohászka Ottokár szerint az igazi Krisztus-arc „nemcsak bűvös, de megbűvölő, s nemcsak testvérítő, de ember-istenítő, embert megistenítő arc. Mi elváltozunk, istenülünk, az isteni természetben részesülünk általa… nemcsak tisztákká leszünk általa, hanem isteni emberekké.” A főpásztor rávilágít: teljesen másképpen viselkedünk karácsonykor, illetve az év többi napján. A Megváltó Szeretet-Isten születésekor „a testté lett Ige dicsőségét zengjük, de az év folyamán végig a nem testté lett igéknek hódolunk. Karácsonykor azt énekeljük, hogy dicsőség a magasban Istennek, hogy azután az éven át minél kevesebbet juttassunk neki belőle. A testté lett Ige születése napján irgalom és könyörület szállja meg szívünket, de az esztendőn végig gyűlölködünk, marakodunk s kioltjuk a szeretet halovány parazsát is… Egy napig bízunk a törvény, jog, igazság eszményeiben, s 365 napon át megtagadunk jogot és az erőszakra szavazunk.” Márpedig Krisztus nem azért jött a világra, hogy az év egyetlen napja legyen a békesség és a testvériség ünnepe, hanem azért, hogy az egész év, „az egész élet, a szürke, munkás esztendőnek valamennyi 364 napja ünnepnap legyen”.

A testté lett Ige földi élete során „megtapasztalta, hogy glória helyett… kereszt és gyűlölködés volt a része itt a földön, s tudja, hogy a világ iránya azóta sem változott sokban, legföljebb abban, hogy a keresztet bearanyozzák és a veszekedést szentírási citációkkal tarkítják”. Ám Krisztus mégsem fárad el, „hanem járja a maga útjait. A bűnnel, erőszakkal, szenvedéssel telített világban is megtartja a régi irányt, s járja a régi utat.” Övéi úgy viselkednek most is, mint ahogyan régen, nem fogadják be, „vagy csak úgy átmenőben”, ünnepi vendégnek, de akik igazán befogadják, felajánlják neki egész szívüket-lelküket, „azokat most is Isten fiaivá teszi”.

Az esszék és elmélkedések írója figyelmeztet: Krisztusban hinni nem annyit tesz, hogy Krisztus „páratlan géniusz, hogy virágba fakadó szellem…, evangéliumi énekes”, hanem hogy „a barlangban Isten született, s hogy a csecsemő révén testvérünkké lett, hogy ezáltal fölemelte és kimondhatatlanul megnemesítette az emberiséget, hogy meglelkesített embert, életet…, hogy örök reményt és szent vágyat oltott belénk, azt, amellyel Isten és a végtelen, örök élet felé nézünk”. Prohászka püspök leszögezi: az a „nagy tény”, hogy Isten ember lett, hogy Krisztusban kinyilatkoztatta magát, hogy „értelmén fölragyogtatta az evangéliumot és szíve szeretetében az Isten üdvözítő kegyelmét: ez a nagy tény a világ fordulója és a boldogulás jegyében álló világtörténelem szerencsés kiindulópontja”. A világban uralkodó sötétséget, „világ éjét” csak karácsony fénye, az emberiség álmát csak karácsony víziója képes földeríteni. Az emberi romlottságot egyedül az isteni kegyelem győzheti le. A világnak karácsonyi kegyelem kell, „de a kegyelemhez a világot rendszerint csak a régi Krisztus új hasonmásai vezethetik el”. Vagyis a karácsony „szebb, jobb világot biztosít a természetfölötti erők új megtestesülései által”. A karácsony annyit tesz, hogy Isten „egyenlő lett velünk. Az egyenlőtlenségek e nagy világában ez az egyenlőségnek a nagy tana. Az isteniben egyenlők vagyunk… örök érvényű erkölcsi törvények szolgálatában, örök szép eszmények szeretetében testvérek vagyunk.”

Prohászka Ottokár a karácsonyi éj kerubjának nevezi Máriát, a „Szent Szüzet”, aki „számítatlan ima-órákban imádta Jézust, tökéletesebben, mint az angyalok... Senki sem szerethetett így: gyermekében Istenét.” A Szent Szűz, mint az Egyház anyja és az „ájtatosság jeles edénye”, a tökéletesedés és a növekvés készségére nevel minket. Gyermekei vagyunk a Szent Szűznek. „Bár tökéletlenek vagyunk – hiszen gyermekek volnánk –, de épp azért áll ő, a mi anyánk mellettünk, mert gyermekek vagyunk.”

Kindelmann Győző, a kötet szerkesztője, aki az előszót is jegyzi, hitelesnek tartja Prohászka Ottokár elmélkedéseit, hiszen imádságos és szociálisan érzékeny lélek volt. A Szent Vince Egyesület tagjaként maga vitte hóna alatt az összekoldult csizmákat és ócska ruhákat a szegényeknek. Karácsonykor egy nincstelen mesterlegénynek adta új télikabátját, ő pedig felöltőben, ócska raktári ruhában járt. A kispapok asztaláról maradt kenyereket összeszedte, és köpenye alá rejtve elvitte a tamáshegyi szegények közé. Decemberben az utcán játszadozó kisgyerekeknek édességgel kedveskedett, a nyomorban élőknek kéretlenül adott nagyobb összegeket is, ha volt rá lehetősége.

Prohászka Ottokár hite szerint annál nagyobb, de szükségesebb biztatás nincs, hogy az Isten szeret, „úgy szeret, hogy ember lett, s hogy e szeretetében halálig áldozatos lesz”. Örüljünk és fogadjuk el ezt a biztatást, merítsünk erőt, reményt belőle.

Prohászka Ottokár: Az igazi karácsony
Szent István Társulat, 2020

Bodnár Dániel/Magyar Kurír