Martinico de Porres 1579. december 9-én született Peruban, Limában. Édesanyja néger, édesapja spanyol nemesember. Mulattként társadalmilag alacsonyabb szinthez tartozott. Kormányzó édesapja elhagyta két mulatt gyermekét, édesanyja gondos keresztény nevelésben részesítette. Martinico példaképe lett társainak.

Gyógyszerészetet, borbélymesterséget és seborvosi ismereteket tanult, elismert és jóhírű gyógyítója volt a környék betegeinek. A sebesültek és a különböző fekélyektől szenvedő betegek szívesen keresték föl a fiatal, segítőkész orvost, hogy gyógyulást találjanak nála. Reggelenként Márton a Szent Lázár-plébániatemplomban misét hallgatott, majd késő estig a betegeket szolgálta. Később, mikor a hír és tekintély zavaróvá vált számára, felvételét kérte a domonkos szerzetesek közé. Bőrszíne miatt, az érvényben levő előírások értelmében, nem lehet sem pap, sem sem teljes jogú segítő testvér. Kérelme után kilenc évvel, 1603. június 2-án vették fel véglegesen harmadrendi laikus testvéreknek. Ettől kezdve Márton a kolostorban betegápolóként működött, és fokozott szeretettel és tapintattal ápolta a rászorulókat. Reggelenként az első szentmisén vett részt, napközben szolgált, az éjszakák jelentős részét pedig imádságban és virrasztásban töltötte. Hamarosan az egész konvent tisztelettel nézett rá, szentnek tartották; általános csodálatot váltott ki odaadása, amellyel szolgálatait végezte.

A XVI. század végi Limában tíz kórház működött: külön a férfiaknak és a nőknek, külön-külön a spanyoloknak, az indiánoknak és a négereknek, valamint a gyermekeknek s a leprásoknak, a kórházakon belül minden társadalmi rétegnek külön része volt. Márton szolgálata által a domonkos kolostor egyre inkább hasonlított kórházhoz, mint szerzetesházhoz: szinte minden cellában betegek feküdtek, megkülönböztetés nélkül. Amikor a prior kiutasította betegeit, Márton a nővére házát alakította át kórházzá. Hatására egykori mestere, Mateo Pasto árvaházat nyitott, a domonkosok pedig szegénykonyhát; számtalan más karitatív intézményt alapítottak szerte a városban. Márton tevékenységi köre egyre bővült: szegények és előkelők egyaránt segítségét kérték.

Mélységesen tisztelte az Oltáriszentséget. Megszámlálhatatlan csodát tulajdonítottak Porres Mártonnak, ám a legnagyobb csoda alázatossága volt. Szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt. Vezeklései, szigorú életvitele, a szünet nélküli munka, a napi két-három órai alvás fölemésztette energiáit, 1639 őszén tífuszban megbetegedett. 1639. november 3-án halt meg a Hiszekegy imádkozása közben, amikor az „és emberré lett” szavakhoz ért.

1837-ben XVI. Gergely pápa boldoggá, XXIII. János pápa 1962. május 6-án szentté avatta. Az egészségügyi dolgozók védőszentjeként tisztelik. Ünnepe korábban november 5-én volt, 1969-ben helyezték át november 3-ra.

Magyar Kurír