„Nyújtsd ma a kezed olyan magasra, amennyire csak tudod, és Isten keze elér hozzád” – idézi a mondást Margaret Rose Realy bencés obláta az Aleteia hasábjain. Számára ez a kis idézet az egyik menedék, amikor érzi közeledni az érzelmi sötétséget, rosszkedvet, súlyosabb esetben: a depressziót. Sokak számára ez a fajta sötétség egy nem annyira kedves, ám régi ismerős – a „Fekete kutya”, ahogy a depresszióval évtizedeken át küzdő Churchill nevezte.

A szakirodalom számtalan mentális zavart sorol fel és definiál; a szezonális affektív zavar például rendszerint az év azonos időszakában támad – általában télen. Megközelíthetjük a problémát Keresztes Szent Jánossal is, aki a lélek sötét éjszakájáról írt... De bárhogy is jutsz el a lélek valamely depresszív, borongós állapotába, bármilyen előzményei is legyenek, a legfontosabb a sötét időkben: kinyújtani a kezed.

A sötétség és a depresszió állapota nem légüres tér. Olyan tér, amelyet felismerések, megérzések töltenek be – melyeket átmenetileg képtelenek vagyunk meglátni. Ha egyedül akarjuk végigcsinálni, gyakran túl kimerültnek bizonyulunk hozzá, hogy a víz felett maradjunk, és megadjuk magunkat a reménytelenség hullámainak.

Kinyújtani a kezed valaki felé nem feltétlenül belülről fakadó mozdulat, amikor pszichés vagy spirituális okokból épp kezdesz elmerülni a depresszióban. Habár korábban voltak, akik azt állították, a kétségbeesés annak a jele, hogy hátat fordítottunk Istennek, van egy másik oldala is a kétségbeesésnek, amit sokszor nem veszünk figyelembe: „Mindenben Isten dicsősége valósuljon meg” – olvashatjuk Szent Benedek Regulájában, Péter apostol levele nyomán (1Pét 4,11) .

Nemrég egy gyónásban – amikor éppen egy depressziós időszakon ment keresztül – Margaret Rose Realy különös penitenciát kapott. A vízen járó Jézusról és Péterről kellett olvasnia (Mt 14,30–31), majd arra a pillanatra összpontosítani, amikor Péter kétségbeesetten kinyújtja kezét az Úr felé – a másodpercnek arra a töredékére, mielőtt Jézus megfogná a kezét.

Sötét és kétségekkel teli pillanat lehetett Péter számára, akinek hite elbizonytalanodott, megingott. Ugyanakkor belülről fakadt a mozdulat, a fulladástól félő ember mozdulata: kinyúlni, megragadni bármit, amiben megkapaszkodhat, hogy megmentse életét. A lelki túlélés ösztöne hasonló a fizikaihoz: a vágyhoz, hogy életben maradjunk, amikor éppen kimerültek vagyunk, és életünkért küzdünk a mély vízben.

A bencés obláta elmondja, gyakran elolvassa, akár egymás után többször is Pio atya szentáldozás utáni imáját. A depresszió egy csata, és sokak számára életreszóló kereszt. Ha hordozzuk, amennyire csak tudjuk, s közben kinyújtjuk a kezünket segítségért, mélyebb és érettebb hitre vezettetünk, ami, mint minden erény, nem egykönnyen nyerhető el.

Forrás: Aleteia.org

Fotó: Riccardo/Flickr

Magyar Kurír
(vn)