A nyilatkozatokban közös az a meggyőződés, hogy a lengyel pápa „a Titokhoz nagyon közel élő személy volt – nemcsak hivatala okán, hanem mint ember. Ez különösen akkor vált láthatóvá, amikor földi pályafutása véget ért.”

A kötethez írt tanulmányában Dolhai Lajos a csodák dogmatikai értelmezéséről fejti ki gondolatait. A professzor hangsúlyozza: az Egyház tanítása szerint a csodák nemcsak Isten országának a jelei, hanem ekkleziológiai jelek is. „Krisztus Egyházát, isteni eredetét igazolják, és korunk emberét is meggyőzhetik arról, hogy a Szentlélek jelen van és működik a mai világban is.” Az Egyház tagjainak feladata, hogy erről tanúskodjanak, szóval és tettekkel, tanúságtevő élettel. Ám olykor az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten is ad látható, megtapasztalható jeleket segítségül, hogy ezek is igazolják a tanúságtevőket, illetve a tanúságtevő Egyházat. „A csodák tehát napjainkban is elsősorban figyelmeztető és rámutató jelek. Vigasztalnak, erősítenek, segítenek sokakat testi-lelki bajokban – miként Krisztus is tette ezt, csodákat cselekedve.”

Dolhai professzor figyelmeztet, hogy nem szerencsés a csodáknál a természet törvényeinek felfüggesztéséről beszélnünk, hiszen még ma sem ismerjük a természet minden törvényét. Helyesebb, ha egyszerűen csak azt mondjuk, hogy a csodák „olyan események, amelyek az embert rádöbbentik az élet misztériumjellegére, és remélhetőleg elvezetik az üdvösség misztériumához.”

Pontosan fogalmazta meg ezt a meglátást egy 1988-as általános kihallgatáson II. János Pál pápa: „A világmindenség, melyben az ember él, nemcsak arra a rendre korlátozódik, ami az érzékeknek, és magának az érzéki megismerésnek feltételéhez kötött és számára hozzáférhető. A csoda ’jel’, mert ezt a rendet felülmúlja a ’magasságbeli Erő’, tehát ennek az Erőnek szintén alá van rendelve. Ez a ’magasságbeli Erő’…, azaz maga az Isten, a természet rendje fölött való. Irányítja, s ugyanakkor tudtunkra adja, hogy e rend által és a fölött az ember rendeltetése: Isten országa.”

II. János Pál egyébként nem jegyezte fel azokat a csodás eseményeket, melyek az ő közbenjárására történtek. Amikor hallott róluk, csak annyit mondott: „… a csodát Isten teszi, nem én. Én imádkozom, ez titok, fejezzük be ezt a témát.”

A könyvben leírt gyógyulások többsége fizikai gyógyulás, de van közöttük lelki megvilágosodás is. Egy háromgyermekes liverpooli asszonynál, Kay Kellynél 34 éves korában Hodgin-kórt állapítottak meg az orvosok. Ekkor elhatározta, hogy hátralevő életét sorstársainak, a rákos betegek segítségének szenteli. Kezdeményezésére egymillió font gyűlt össze egy klinika javára, amelyben daganatos betegeket gyógyítottak. Alig öt hónappal Karol Wojtyla pápává választását követően Kay Kelly asszony egyik alkalommal a templomban imádkozott Szűz Mária szobra előtt. Lelke nyugtalan volt, de váratlanul lehiggadt, s nem tudta, honnan, de erős meggyőződés kerítette hatalmába, hogy nem kell félnie a betegségtől, ami az életét fenyegette. Azt végképp nem értette, miért volt biztos abban, hogy találkozni fog II. János Pállal. Pedig erre már két nap múlva sor került, a Kolumbusz Lovagok egyesület ugyanis egy római úttal jutalmazta a rákbetegeket segítő pénzgyűjtési akcióban tett erőfeszítéseit. Egy kispap kísérte el, aki bemutatta a Szentatyának. A pápa megáldotta az angol asszonyt, s kiváló édesanyának nevezte. „Éreztem, betegségem fordulópontja a Szentatyával való találkozás volt. Szeretete és megértése örömteli atmoszférát teremtettek, ami körös-körül áthat mindent és mindenkit” – emlékezett a találkozásra Kay Kelly. Néhány nap múlva visszament a kórházba kontrollra, az őt vizsgáló orvosok döbbenten konstatálták, hogy a rák eltűnt, sem a betegség gócpontjának, sem az áttéteknek nyoma nem volt. Az eset hatalmas visszhangot keltett, híre Angliából a Vatikánba is eljutott. II. János Pál csak annyit mondott: „Hite gyógyította meg.”

Kay Kelly az ezt követő negyedszázadban Istent szolgálta, folytatta pénzgyűjtő akcióját, s egy kolostort is alapított a szeretet misszionáriusainak részére. Foglalkozott haldokló emberekkel is, akik azt kérték, hogy haláluk óráján legyen velük. Két fiatalt szintén elküldött a pápához. Mindketten rákosak voltak, és mindketten eltávolodtak a hitüktől. „Más emberként tértek vissza. Haláluk előtt megtértek. Ez az igazi csoda. Az emberek azt mondják: Kay, meggyógyultál, ez csoda. Én meg azt mondom, csoda akkor van, ha az élet megváltozik. A nőt Júliának hívták, férjes, gyerekei voltak. A fiú mulatt volt… Egyikük sem gondolta volna, hogy meglátják a pápát. Ott voltam a temetésükön. Nem szomorkodtam, mert tudtam, hogy békében haltak meg.”

A könyv szerzője kiemeli: Karol Wojtyla egész életében imádságos lélek volt, már papként, majd krakkói főpásztorként is, környezete hite szerint „lelkiélete rendkívül intenzív. Mintha egész idő alatt Istennel beszélgetne. Ezért kérték imáját. Ő nem utasította vissza.” Patrick Theiller, a lourdesi Mária-kegyhely orvosa pedig úgy fogalmazott, hogy II. János Pálban nem volt meg a gyógyítás karizmája. „Mindazonáltal kétségtelenül rendelkezett az imádság, közbenjárás, közvetítés adományával” (Jel Kiadó, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír