A jezsuita teológus elemzésében rámutat, hogy a zsoltárokban kiemelt szerep jut a megpróbáltatásoknak, különösen azoknak a pillanatoknak, amikor Isten tettei, csodái a távoli múltba vesznek. Ezért a zsoltárszerzőket különösen közel érezzük magunkat. A zsoltáros szenvedése, a maga végletes jellegével, mély rokonságban van a minden emberi életben jelen lévő sorsfordító pillanatokkal, „sőt egyesíti magában azokat a vonásokat, amelyek a legszerencsétlenebbek végtelen sorára jellemzők.” Nincs olyan ember, akit ne ért volna már bánat, szomorúság élete során, akár sorozatban is, és ilyenkor úgy érezheti magát, ahogy a zsoltáros érezte, amikor leírta a következő sorokat:

„Sokat gyötörtek ifjúságom óta… Hátamon szántók szántottak, hosszú barázdákat hasítottak” (Zsolt 129,2-3).

Paul Beauchamp arra keresi a választ, mi volt az a kötőanyag, amely egybe gyűjtötte a zsoltárokban megfogalmazott kiáltásokat?

„Izrael népében a közös ígéretben való részesedés volt ez az egyesítő erő, s ettől az ígérettől sohasem volt idegen az emberiség egészére viselt gond sem. Az egyazon kiáltásban való közösség az emberi nem egésze számára lehetőségként, vágyként, reménységként jelenik meg.”

A szerző hangsúlyozza, hogy ezt nem a keresztények találták ki, a világban, ahol a remény néha él, máskor viszont elhal, Krisztus hirdetői és követői csupán letéteményesei az isteni tanúságnak,

„amelyet úgy kaptak, ahogyan valamely érték megőrzésével bíznak meg egy járókelőt, aki semmivel sem méltóbb erre, mint bárki más.” A keresztényekre bízott üzenet pedig a következő: „Isten egyetlen testnek látja az emberiséget, kiáltását egyetlen kiáltásként hallja az igazságtalanságnak és halálnak kiszolgáltatott Jézus kiáltásán keresztül. Mielőtt válaszolna a szerencsétlenségből fakadó kiáltásra, Isten a magáévá teszi. Jézus így pecsételte meg valamennyi szenvedés egységét a saját szenvedésében. A zsoltárok imádságát saját kézjegyével látta el, mint olyan imádságot, amely minden emberé lehet, s ezzel jogosított fel bennünket, hogy képzelődés nélkül mondhassuk őket a megalázottak helyében, és tőlük tanulhassuk meg azt, amit ő maga is hordozott.”

A kötet szerzője emlékeztet rá, hogy a Zsoltárok könyve a rossz hatalmának kiszolgáltatott igaz ember drámáját, megpróbáltatásait, megszabadulását vázolja fel. Jézus Krisztus kínszenvedésével a jó és a rossz közötti döntő közdelembe jutott be. A zsoltárok nyelvén a rossz „álnokság és durvaság”:

„A véres kezű és álnok emberek…” (55,24) „Szája tele van átokkal, csalással és durvasággal…” (10,7).

János evangélista hű marad ehhez a mintához, amikor úgy jellemzi a Sátánt, mint aki embergyilkos és a hazugság atyja, kezdettől fogva (8,44). A könyv írója általánosságban is igaznak nevezi, hogy az evangélisták a zsoltárokhoz fordulnak, amikor arra keresnek szavakat, hogy a rossz hogyan tör az igaz halálára. A csapdák és ellenvetések, amelyeknek a zsoltáros áldozatul esik, a képmutatók mesterkedéseinek kitett Jézus előképévé teszik őt:

„Szüntelenül elferdítik szavaimat… összefognak, lesben állnak, lépteimet figyelik, mert az életemre törnek” (55,6-7).

A Zsoltárok könyvének ezt a részletét veszi át Lukács, amikor a Jézust fenyegető ellenséget írja le:

„Ezután állandóan szemmel tartották őt, és kémeket küldtek utána. Azok igaznak tettették magukat, hogy saját szavával fogják meg…” (Lk 20,20).

P. Beauchamp rámutat: a zsoltárok segítségünkre vannak abban, hogy a Jézus halálára irányuló terv mögött fedezzük fel a rossz fegyvereit, amint azok Krisztus előtt működtek, és működnek utána is. A bűn és a halál nagy fegyverei a képmutatás, a jó kiforgatása, a hazugság. Ám a szerző szerint ezt az evangéliumba beleíródott tanulságot mindannyiszor elnyomjuk, amikor efféléket mondunk: „Nahát, micsoda farizeus módszer…” A tudós jezsuita azonban figyelmeztet:

„Nem, magának a rossznak a módszere ez, aki mindig el akarja nyelni a jót, ma éppen úgy, mint régen… A zsoltároknak fel kellene ébreszteniük bennünket azzal, hogy kényszerítenek: lássuk meg, miként támad ránk a rossz. A legrosszabb rossz az, amikor ezt nem látjuk.” 

P. Beauchamp tényként állapítja meg: mindazok a tanúk, akik Jézus Krisztust hirdetik az Újszövetségben, egységesen állítják, hogy az Atya Jézusra vonatkozó akarata az Írásokban van megírva. Pál apostol például így ír az első korinthusi levélben:

„Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon” (15,3-4.9)

. Az evangéliumok azért íródtak, hogy megmutassák: Jézus egy tervet teljesít be, s éppen erről lehet felismerni, hogy ő a Krisztus. A legvilágosabban talán az emmauszi történetben mutatkozik ez meg, ahol maga a feltámadt Krisztus magyarázza el két tanítványának az Örömhírt:

„És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt… Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24,26-27).

A teológus szerző leszögezi: a Zsoltárok könyvének „fénycsóvája” egyetlen pontra összpontosul, Jézus Krisztus kínszenvedésére. Ez a fény prófétikus természetű, ahogy azt már az újszövetségi tanúk is felismerték. A kinyilatkoztatás azonban, amit hordoz, nem egyoldalú, éppen ellenkezőleg, az Ószövetség jövendölései egyenlő súllyal oszlanak meg a szenvedések és a megdicsőülés, a passió és a feltámadás között. Ahogy Péter első levelében olvashatjuk:

„Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennünk levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről” (1,10-11).

A könyv írója emlékeztet rá: a Zsoltárok könyvében egyes szám első személyben beszélő emberek szembesülnek élettel és halállal, és elmondják a saját szenvedéstörténetüket. Amikor a zsoltárokat „recitáljuk”, Jézus Krisztust „öltjük magunkra”, de ez csak azért lehetséges, mert Ő is „magára öltött” bennünket. Ez számunkra az egyetlen út, abban áll, hogy magunkat megismerve ismerjük meg Krisztust. „Nincs más út.” Ez azonban azzal is együtt jár, hogy lelkünk olyan tartományait is megismerjük, amit pedig nem akartunk, amivel nem akartunk szembesülni. „A felszín alatt is meg kell ismernünk magunkat.”

Paul Beauchamp egyúttal figyelmeztet: Krisztus végérvényes győzelme a halál fölött csak üres beszéd, ha nem tölti be életünket.

„Nem a túlvilágra van tartogatva. Betör jelenlegi életünkbe. Azok az emberek, akik a zsoltárokat énekelték, anélkül, hogy tisztán láttak volna a feltámadást illetően, hitték, hogy Isten jelen életükben cselekszik. Ha mi, akik hiszünk Krisztus feltámadásában, azt gondolnánk, hogy az csak túlvilági életünkben érint bennünket, ott sem tartanánk, ahol az Ószövetség hívői.”

Pedig éppen ellenkezőleg, egy élet, amely legyőzte a halált, már ma átalakít minket a hit révén. A feltámadott Jézus Krisztus – aki földi életében átélte az emberi nyomorúság teljességét, a keresztfán pedig az Istentől elhagyatottságot is (Mt 27,46) –

„nem egyszerűen azt adja hírül, hogy a halál le lesz győzve, hanem azt, hogy ez már ma is így van” (Bencés Kiadó 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír