A karácsonyi, húsvéti ünnepkör során végigvettük a megtestesült Ige, Jézus Krisztus életének, halálának és feltámadásának misztériumait, pünkösdkor pedig elmélkedtünk a Szentlélek eljöveteléről és működéséről az Egyházban. Most a liturgia az Ősforrás, az Atya, Fiú és Szentlélek, a Szeretet-Isten felé fordítja figyelmünket. E Szentháromság nevében kereszteltek meg bennünket, és naponta, a keresztvetéskor, imáink és a szentmise kezdetén, ezt a Szentháromság-egy-Istent valljuk meg.

E misztérium a keresztény hit lényege, mégis oly kevéssé mélyedünk el benne. Az első századokban, mikor az Egyház a Szentírás és a Hagyomány alapján, nagy teológusok és zsinati atyák közreműködésével megfogalmazta hitét, nagy viták zajlottak, különféle eretnekségekkel kellett megküzdeni a Hitvallásért, a Nicea-Konstantinápolyi Krédó tisztaságáért, amelyet ma is megvallunk vagy énekelünk a vasárnapi és ünnepi szentmiséken.

François Varillon francia jezsuita az emberi szeretet-tapasztalat elemzésével közelít a nagy Titokhoz. A szeretetben a Te és az én nem kettő, hanem egy, mégsem olvadnak egymásba, mert így megszűnne a másik, megszűnne szeretet is. Maradna az önszeretet, az öntetszelgés (nárcizmus), amely se nem ajándékozás, se nem elfogadás. A Szentháromság misztériumában a három „Személy” közül mindegyik úgy van, ahogy két másikért van. Az Atya az Ősforrás, csak úgy létezik mint Atya, teljesen különböző a Fiútól, hogy teljesen a Fiúnak adja magát; a Fiú szintén teljes lendület az Atya felé, és a megtestesült Ige a földön az Atyának való tökéletes engedelmességével fejezi ki fiúi mivoltát, teljesíti be küldetését; a Szentlélek az Atya és a Fiú kölcsönös, tökéletes önmagát-adása, szeretetcsókja. Az isteni lét tehát őseredeti kommúnió, szeretetvonatkozás.

Szent János apostol ezért írhatja: Isten=Szeretet. (1Jn 4, 7-8) Az isteni létrendben a „Személy” fogalom lényegében szeretet-vonatkozás. Ha Isten nem lenne Háromság, nem lenne Szeretet önmagában. Ha nem lenne egy, nem lenne Isten. A keresztény nem három istent vall!

Ha az Egyház történelme során szenvedélyes harcot vívott azért, hogy a misztérium mélységét el ne töröljék valami közvetlen racionalizmusnak engedve, ez azért történt, mivel szigorú logika diktálta neki, hogy ne válassza szét egy hitében a hármas hitet: tehát a Szentháromságban, a Jézus Krisztusban és az ember(iség) megistenülésében való hitet. Mert ha Isten nem Háromság, a Megtestesülés mítosz, és reménységünk hiábavaló, hiszen az Atya örök terve szerint az üdvösségtörténet célja az, hogy részesedjünk Isten életében.

Itt azonban felmerülhet az ellenvetés Kempis Tamással: „Mit használ neked a Szentháromságról magasröptű vitákat folytatni, ha alázatosság híján nem tetszel a Szentháromságnak!” Most Pázmány fordításában idézem a Krisztus követését (I,3): „Mi haszon a Szentháromságrul mély elmélkedéssel vetekedned, ha alázatosság nélkül lejendesz, kiért a Szentháromságnak kelletlen lészesz. A mély elmélkedések bizony szentté és igazzá nem tésznek, hanem a tekéletes tészen Isten előtt kedvessé. (…) Hívságok hívsági, és csak azon hívsáok mindenek, az Isten szereteti és egyedül néki való szolgálat kívül.”

Üdvös ez a figyelmeztetés. Mégis azt mondom: az ilyen eszmélődés szükséges hitünk elmélyítéséhez. Hogy számot tudjunk adni reménységünkről, ha egy hitetlen, vagy egy monoteista izraelita vagy muzulmán ellenvetésével találkozunk. De igaz, hogy nem maradhat merő spekuláció. Szent János első levelében így buzdít (1Jn 4, 19-21): „Szeressük tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket. Aki azt állítja: Szeretem az Istent, de felebarátját gyűlöli, az hazug. Aki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szerethetné Istent, akit nem lát? Ezt a parancsot kaptuk tehát tőle: aki szereti Istent, szeresse testvérét is.”

(Róm 5, 1-5; Jn 16, 12-15)

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír