Abban az időben: Jézus elhagyta Tirusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő siketet, és kérték, tegye rá a kezét. (Jézus) félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!” 
Mk 7,31-37 

Nagy kérdés, hogy az internet és digitális világ butít-e vagy elősegíti az ember értelmi képességeinek fejlődését. Nem tisztem állást foglalni ebben a kérdésben. 

A kérdés mögött rejtőző gyanakvó bizalmatlanság a technikával szemben mégis arról árulkodik, hogy valami megváltozott az életünkben. Talán az olvasás kultúrájának egyik sajátos módjától kell búcsúznunk: nem a könyv lett az olvasás egységének mértéke, hanem a töredezett, kereső programokkal, hívó szavak segítségével összeszedett, mérvadónak gondolt szövegtöredékek gyűjteménye. Gyengült a rendszerben gondolkodás ereje, terjed az idézetek vírusa. 
 

Nem egy elmúlt világ iránti nosztalgia mondatja ezt velem: soha nem tudtam magamévá tenni azt a meggyőződést, amely elájul az „általános műveltség” fontosságától, a kötelező háziolvasmányok szépségétől, amelyeket annak idején jómagam is unalmasnak találtam. Nem beszélve arról sem, hogy az ún. általános műveltségnek főleg a német romantika közvetítette kanonizált rendje mára eléggé töredezett. Mindenki a saját háza táján szakértő, és nem föltétlenül gondolja, hogy egy tőle idegen információhalmaz teljesebb emberré tenné. De akkor mégis mi az, amit elveszítünk? Honnan forrásozik az imént említett gyanakvás? 

A fiatal generációk olvasáskultúrája tagadhatatlanul összefüggésben áll szókincsükkel. A gépies gondolkodás, a hatékonyság átalakította a fontossági sorrendet. Az irodalmi művek tanulmányozása, a zene, a művészetek tapasztalhatósága, a nyelvi érzékenység háttérbe szorult. Annyira a digitális világ szolgálatába álltunk, hogy lassan személlyé válásunk menete inkább a gépiesség irányába mutat. Az elbeszélő szövegek ismerete nélkül képtelenek vagyunk saját életünket elmesélni, a költői gazdagság hiányában pedig saját benső életünk kimondására sem állnak rendelkezésünkre megfelelő eszközök. Egy egész sor mélyen emberi, lelki rezdülés bennünk reked. Az önmegvalósítás izmai kegyetlenül dolgoznak, de ezalatt az önfeltárulkozás patakjai eldugultak, bezáródtak. 

Hány szót ismer manapság egy átlag beszélő? Van-e egyáltalán lehetősége arra, hogy kimondja a baját? Ismeri-e a saját érzésvilágának széles skáláját? És ha igen, rendelkezik-e az elbeszélés nyújtotta eszközökkel, hogy önfeltáró munkájában narratív formát tudjon adni lelki élete hullámzásának? 
Az ember alapvetően nyitott lény. Nyitottsága kettős irányú. Egyrészt külvilágát látja, hallja, érzi, és az ottani történések visszhangra találnak bensejében. Másrészt ennek a nyitottságnak föl kell tudni tárulkoznia. Ki kell tudja mondani, el kell tudja mesélni, önmaga számára is értelmeznie kell, ami vele történt. A gépiesedő világ egyre szűkebbé teszi ezt a nyitottságot. Egyre többen vagyunk, akik süketek és némák lettünk. Képtelenek vagyunk nyitó és föltárulkozó létünket ebbe vagy a másik irányba megélni. Sokszor kérdezem, kérdezzük a másikat: miért vagy szomorú? Mi bánt? És olyan válaszokat kapunk: nem tudom. Csak rosszul érzem magam. Ha a nyelv nem segít, sem elmondani nem tudjuk, mi bajunk, sem a másik gondjait nem tudjuk megérteni. 

Jézus az evangéliumban feladatként kiáltja oda nekünk is: nyílj meg. Éld meg a nyitottságodat, engedd feltárulkozni saját rejtélyes önmagadat. Légy inkább ember, mint gép. 

László István székelyszenttamási plébános